Egy éjszaka alatt lettünk nagycsalád: Amikor a sors mindent egyszerre ad vissza

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megcsináljuk – suttogtam, miközben a férjem, Gábor keze remegett az enyémben. A szociális munkás, Katalin, épp most adta át nekünk a két kisfiút, akik azonnal hozzánk bújtak. A kisebbik, Marci, csak négyéves volt, a bátyja, Ádám pedig hat. Az otthonban nőtték ki a cipőjüket, és most mi lettünk az új családjuk.

Aznap este, amikor hazavittük őket a kis zuglói lakásunkba, minden megváltozott. A fiúk félve néztek körbe, mintha attól tartanának, hogy bármelyik pillanatban visszavihetik őket. Gábor próbált viccelődni:

– Na srácok, ki szereti a palacsintát?

Ádám csak bólintott, Marci pedig halkan annyit mondott:

– Anyu is sütött néha.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy nem lesz könnyű. Nekünk sem volt egyszerű utunk: hat évig próbálkoztunk mindennel, hogy gyermekünk legyen. Lombikprogramok, hormonkezelések, remények és csalódások váltották egymást. Már majdnem feladtuk, amikor úgy döntöttünk, örökbe fogadunk.

Az első éjszaka senki sem aludt. Marci sírt az ágyban, én pedig mellé feküdtem. Gábor a nappaliban járkált fel-alá. Hajnalban aztán mindannyian a kanapén kötöttünk ki egy takaró alatt.

A következő hetekben minden nap új kihívást hozott. A fiúk féltek az iskolától, nem akartak elengedni minket reggelente. Az óvónő, Zsuzsa néni gyakran hívott fel:

– Juditka, Marci ma megint sírt ebéd után. Talán jó lenne beszélgetni vele otthon is.

Próbáltam erős lenni előttük, de esténként Gábor vállán sírtam ki magam:

– Mi van, ha nem tudnak megszeretni minket? Ha nem vagyok elég jó anya?

Gábor csak annyit mondott:

– Mi együtt vagyunk elég jók.

Aztán egy reggel minden megváltozott. Rosszul lettem a fürdőszobában. Először azt hittem, csak a stressz az oka. De amikor harmadszor is előjött a hányinger, Gábor rám nézett:

– Nem lehet… Judit…

A teszt pozitív lett. Az orvosnál ültem remegve, miközben az ultrahangos nővér mosolygott:

– Hát itt bizony három szív dobog!

Három? HÁROM? Majdnem leestem az ágyról.

Hazafelé Gábor csak annyit mondott:

– Most már tényleg nagycsalád leszünk.

A következő hónapokban minden felgyorsult. A lakás kicsinek bizonyult öt gyerekhez. Anyósomék – akik addig is kétkedve nézték az örökbefogadást – most már hangosan aggódtak:

– Juditka, hát ezt hogy gondoltátok? Honnan lesz pénzetek öt gyerekre? És mi lesz veletek?

Édesanyám próbált támogatni:

– Majd segítek főzni, mosni… De azért ez nagyon sok lesz nektek.

Gábor munkahelyén is egyre feszültebb lett a helyzet. Főnöke nem nézte jó szemmel a sok orvosi vizsgálatot és a hirtelen jött családi teendőket.

– Gábor, nekünk megbízható emberek kellenek – mondta egyszer keményen.

Éjszakánként nem tudtam aludni. Számoltam a pénzt, terveztem a napokat, aggódtam mindenért. A fiúk közben lassan kezdtek feloldódni. Egy este Ádám odabújt hozzám és azt suttogta:

– Judit néni… vagyis… anya… ugye most már mindig itt maradhatunk?

A könnyeim potyogtak.

A hármasikrek születése előtt egy hónappal Gábor elveszítette az állását. Aznap este összevesztünk.

– Miért nem szóltál előbb? – kiabáltam.
– Mit mondhattam volna? Hogy alkalmatlan vagyok eltartani a családot? – vágta vissza.
– Nem vagy alkalmatlan! Csak félek…
– Én is félek! – tört ki belőle.

Napokig alig beszéltünk egymással. A fiúk is érezték a feszültséget. Egy este Marci odahozta a kedvenc plüssét és nekem adta:

– Anya, tessék… ha szomorú vagy.

Akkor jöttem rá: nem szabad feladnom.

A szülés nehéz volt és hosszú. Három apró lány érkezett: Lili, Luca és Liza. Az első hetek káoszban teltek: pelenkák, sírások, altatások végtelen sora. De amikor mind az öt gyerek ott aludt körülöttünk – két fiú és három kislány –, úgy éreztem, végre teljes lett az életem.

Most már tudom: nem attól lesz valaki családtagod, hogy vér szerinti rokonod. Hanem attól, hogy együtt sírtok és nevettek, hogy egymás mellett vagytok akkor is, amikor minden összeomlani látszik.

Néha még mindig félek: elég jó anya vagyok-e? Képesek leszünk-e boldogulni öt gyerekkel egy panelban? De amikor reggelente mindannyian rám mosolyognak, tudom: ezért érdemes élni.

Ti mit tennétek a helyemben? Feladnátok vagy harcolnátok tovább? Vajon tényleg minden akadály legyőzhető együtt?