Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott – Egy anya vallomása
– Miért nem vetted fel a telefont, Éva? – hallottam a férjem, Tamás remegő hangját a vonal túlsó végén. Az autóban ültem, kezem még mindig a kormányon, a szívem vadul vert. Az imént hajtottam el a Kossuth utcai rendőrségi kordon mellett. Szirénák, villogó fények, egy összetört bicikli az út szélén. Nem gondoltam semmi rosszra – hiszen minden nap látok ilyet a városban.
– Most értem ki a műszakból, Tamás, mi történt? – kérdeztem türelmetlenül, miközben próbáltam leparkolni a házunk előtt. A hangja megtört volt, mintha minden erejét összeszedné, hogy kimondja:
– Bence… Bencét elütötték. Ott… ahol most mentél el.
A világ megállt. A levegő kiszorult a tüdőmből. A telefonom kiesett a kezemből, és csak néztem magam elé. Aztán futni kezdtem. Nem tudom, hogyan jutottam vissza a helyszínre – csak arra emlékszem, hogy a rendőrök próbáltak visszatartani, de én üvöltöttem:
– Az én fiam! Engedjenek át!
A mentősök már dolgoztak rajta. Bence arca sápadt volt, haja csapzott, ruhája véres. A biciklije darabokban hevert az aszfalton. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk – vagy csak képzeltem? – és abban a pillanatban minden bűntudatom rám szakadt. Miért nem voltam ott? Miért nem hívtam fel korábban? Miért engedtem el este biciklizni?
A következő órák ködösek. A kórházban ültem Tamás mellett, aki némán sírt. A nővérem, Zsuzsa is bejött hozzánk – ő mindig mindent jobban tudott. Most is csak annyit mondott:
– Mondtam neked, Éva, hogy túl sokat dolgozol. Nem lehet így családot tartani.
Nem válaszoltam. Csak néztem Bencét az üvegajtón keresztül. Az orvosok azt mondták, kritikus az állapota. A sofőr elhajtott – cserbenhagyásos gázolás.
Az éjszaka végtelennek tűnt. Tamás az öklét rázta:
– Ha nem kellett volna annyit túlóráznod… Ha figyeltünk volna rá jobban…
De én tudtam: mindannyian hibásak vagyunk. Bence az utóbbi hónapokban egyre zárkózottabb lett. Veszekedtünk vele az iskolai jegyek miatt, ő pedig inkább elment otthonról biciklizni esténként. Azt mondta, csak így tudja kiszellőztetni a fejét.
Másnap reggel jött a hír: Bence túlélte az éjszakát, de soha többé nem fog járni. Gerincsérülés. A világom darabokra hullott.
A következő hetekben minden megváltozott. Tamás bezárkózott magába, én pedig próbáltam erős maradni Bencéért. De minden mozdulatomban ott volt a bűntudat: ha nem dolgozom annyit… ha jobban odafigyelek…
Egy este Bence rám nézett a kórházi ágyon:
– Anya… haragszol rám?
A szívem megszakadt.
– Soha nem haragudnék rád, kisfiam! Csak magamra…
Bence sírt. Én is sírtam vele.
A családunk széthullott. Zsuzsa továbbra is hibáztatott:
– Látod? Mindig csak a munka! Nem csoda, hogy Bence így járt.
Tamás egyre többször ivott esténként. Egyik este összevesztünk:
– Te vagy az oka mindennek! – kiabálta.
– És te? Te mikor beszélgettél utoljára vele? – vágtam vissza.
A szomszédok is suttogtak: „Szegény Bence… de hát ilyen családban…”
A baleset után hónapokig tartott, mire újra beszélni tudtunk egymással otthon. Bence rehabilitációja lassú volt és fájdalmas. Minden nap újabb kihívás: tolószék, gyógytorna, remény és kétségbeesés.
Egy nap Bence azt mondta:
– Anya, szeretnék visszamenni az iskolába.
Féltem. Féltem attól, hogy bántani fogják, hogy kinevetik majd. De ő erősebb volt nálam.
Az első napján együtt mentünk be az iskolába. A tanárok kedvesek voltak, de láttam a diákok arcán a sajnálkozást és a kíváncsiságot.
Otthon Tamás még mindig alig szólt hozzánk. Egy este leültem mellé:
– Tamás… elveszíthetjük egymást is, ha így folytatjuk.
Sokáig hallgatott.
– Nem tudom feldolgozni – mondta végül halkan.
– Én sem – feleltem –, de legalább próbáljuk meg együtt.
Azóta lassan újra tanuljuk egymást szeretni és támogatni. De minden nap ott van bennem a kérdés: vajon másképp alakult volna minden, ha jobban figyelek? Ha többet vagyok otthon? Ha nem csak a pénz miatt dolgozom annyit?
Most már tudom: egy pillanat alatt minden megváltozhat. És soha nem leszünk már ugyanazok.
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak egy ilyen tragédia után? Vagy örökre hordozzuk ezt a terhet?