Egy emlékezetes születésnap ára: Egy anya álma és a családi béke határai
– Hogy tehetted ezt velünk, anya? – hangzott el Gergő hangja, olyan élesen, hogy szinte megfagyott a levegő a nappaliban. Az asztalon még ott voltak a tegnapi ünnepség maradékai: félig elfogyott torta, pezsgőspoharak, egy elhagyott lufi. A lakásban még ott lebegett a tegnapi öröm és mostani csalódás keveréke.
Ott ültem a kanapén, kezeim az ölemben összekulcsolva, és próbáltam megérteni, hol rontottam el. Az ötvenedik születésnapomra vágytam valamire, ami csak az enyém – egy nagy ünnepségre, ahol végre nem csak anya vagyok, hanem Debóra is. Egy este, amikor minden rólam szólhat. De most, ahogy Gergő és felesége, Zsófi előttem álltak, a szemükben csalódottság és harag keveredett.
– Gergő, kérlek… – kezdtem halkan, de ő közbevágott.
– Tudod jól, hogy hónapok óta spórolunk arra az autóra! Megbeszéltük, hogy a megtakarításaidból segítesz nekünk. Most meg mindent elköltöttél egyetlen estére! – Zsófi szeme könnyes volt. – Mi lesz így velünk?
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy igazuk van. De azt is tudtam, hogy évek óta csak adok: időt, pénzt, energiát. Mindig másokért éltem. Most először akartam valamit magamnak. Vajon önzőség volt? Vagy csak emberi?
Az ünnepség csodálatos volt. Régi barátok jöttek el, rokonok vidékről, még az unokatestvérem, Ági is felutazott Pécsről. A zenekar játszott, mindenki táncolt, nevetett. Egy este erejéig újra fiatalnak éreztem magam. De most úgy tűnt, ez az öröm túl nagy árat követelt.
– Anya, miért nem beszéltél velünk erről? – kérdezte Gergő csendesebben.
– Mert féltem… Féltem, hogy nemet mondtok. Hogy azt mondjátok: várjak még egy kicsit. De már annyiszor vártam… – A hangom elcsuklott.
Zsófi leült mellém. – Nem érted, hogy nekünk is vannak álmaink? Mi is szeretnénk végre saját autót. Nem akarunk mindig másoktól függni.
– Értem… – suttogtam. – De ti fiatalok vagytok. Előttetek az élet. Nekem ez volt az utolsó lehetőségem egy ilyen ünnepre.
A csend fojtogató volt. A falon lévő családi fotók mintha mind engem néztek volna: fiatal Debóra a kis Gergővel a karján; Debóra és férje, Laci – ő már öt éve nincs velünk; Debóra és Zsófi az esküvőjükön.
Aznap este egyedül maradtam. Gergőék hazamentek, ajtócsapódás nélkül, de nehéz léptekkel. A lakás üresnek tűnt. Lefeküdtem az ágyba, de nem jött álom a szememre. Csak forgolódtam, újra és újra lejátszva magamban a veszekedést.
Másnap reggel Zsuzsa barátnőm hívott.
– Na, milyen volt az este? – kérdezte vidáman.
– Szép volt… de nagy árat fizettem érte – mondtam halkan.
Elmeséltem neki mindent. Zsuzsa hallgatott egy darabig.
– Debóra, néha muszáj magunkat is előtérbe helyezni. De lehet, hogy beszélned kellene velük újra. Megmagyarázni mindent.
A napok teltek. Gergő nem hívott. Zsófi sem írt üzenetet. A szívem egyre nehezebb lett.
Egy hét múlva összeszedtem minden bátorságomat és átmentem hozzájuk. Zsófi nyitott ajtót.
– Szia… – mondtam bizonytalanul.
– Gyere be – felelte fáradtan.
Gergő a konyhában ült, előtte papírok: autóhirdetések, banki kivonatok.
– Sajnálom – kezdtem. – Tényleg sajnálom. Tudom, hogy önző voltam. De annyira vágytam arra az estére…
Gergő felnézett rám.
– Anya… Nem akarunk haragudni rád. Csak… olyan nehéz most minden. Az albérlet drága, a fizetés kevés… És azt hittük, számíthatunk rád.
Leültem melléjük.
– Mindig számíthattok rám – mondtam halkan –, de néha nekem is szükségem van rátok. Nem csak pénzben… hanem szeretetben is.
Zsófi megszorította a kezem.
– Megértjük… Csak idő kell.
Azóta eltelt pár hónap. Az autó még várat magára, de lassan újra közeledünk egymáshoz. Néha még mindig bűntudatom van – vajon tényleg megérte az a születésnap? Vagy túl nagy árat fizettem érte?
Néha azon gondolkodom: vajon hol húzódik a határ önzés és önfeláldozás között? Lehet-e valaha igazán jól dönteni egy családban? Mit gondoltok ti erről?