Egy Házasság Kockázatos Ugrása és a Váratlan Következmények

„Ne tedd ezt, Anna!” – kiáltotta anyám, Erzsébet, miközben a bőröndömet pakoltam. „Nem is ismered igazán Leventét! Mi lesz, ha egyszer csak meggondolja magát?”

A szavai visszhangoztak a fejemben, de én csak mosolyogtam rá. „Anya, tudom, hogy ő az igazi. Három év alatt annyi mindent átéltünk együtt. Nem értem, miért vagy ennyire pesszimista.”

Erzsébet sóhajtott, és leült a kanapéra. „Anna, nem akarom, hogy úgy járj, mint én. Az apád is ilyen gyorsan jött az életembe, és nézd meg, hová vezetett. Egyedül maradtam veled, és mindenért meg kellett küzdenem.”

„De anya, Levente nem olyan!” – próbáltam meggyőzni őt. „Ő más. Ő törődik velem, és szeret engem.”

Erzsébet csak a fejét csóválta. „Csak azt akarom, hogy boldog legyél, de ne vakítson el a szerelem. Gondolj bele, mi lesz, ha eladod a lakásodat és hozzá költözöl? Ha valami rosszul sül el, hová mész vissza?”

A szavai egy pillanatra elbizonytalanítottak, de aztán eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor Levente karjaiban feküdtem a Balaton partján, és úgy éreztem, hogy semmi sem választhat el minket egymástól. „Anya, én ezt akarom. Szeretem őt.”

Erzsébet végül feladta a vitát, de láttam a szemében a félelmet és az aggodalmat.

Az esküvőnk csodálatos volt. A barátaink és családunk körében mondtuk ki az igent egy gyönyörű kis kápolnában a Balaton partján. Minden tökéletesnek tűnt. Levente mellettem állt, és úgy éreztem, hogy semmi sem ronthatja el a boldogságunkat.

Az első hónapok valóban mesések voltak. Minden reggel Levente mellett ébredtem fel, és úgy éreztem, hogy minden álmom valóra vált. De ahogy telt az idő, apró repedések kezdtek megjelenni a kapcsolatunkban.

Egyik este Levente későn jött haza a munkából. „Hol voltál?” – kérdeztem aggódva.

„Csak túlóráztam” – válaszolta fáradtan.

De valami nem stimmelt. Egyre többször fordult elő, hogy későn jött haza vagy egyáltalán nem is jött haza éjszakára. A szívem összeszorult minden alkalommal, amikor megéreztem a parfüm illatát az ingjén.

Egy este nem bírtam tovább. „Levente, mi történik velünk? Miért távolodtunk el egymástól?” – kérdeztem könnyekkel a szememben.

Levente csak nézett rám üres tekintettel. „Anna, nem tudom… talán túl gyorsan történt minden.”

A szavai szíven ütöttek. Az a férfi, akit annyira szerettem és akiben annyira bíztam, most idegenként állt előttem.

Az elkövetkező hetekben próbáltam menteni a házasságunkat. Beszélgetéseket kezdeményeztem, közös programokat szerveztem, de Levente mintha már máshol járt volna lélekben.

Egy nap Erzsébet meglátogatott. „Anna, mi történt? Olyan szomorúnak tűnsz.”

Nem bírtam tovább tartani magamban. „Anya, igazad volt… talán túl gyorsan döntöttem.”

Erzsébet átölelt. „Drágám, mindig itt leszek neked.”

A válás gondolata egyre inkább körvonalazódott bennem. Tudtam, hogy nem élhetek tovább így. De mi lesz velem? Hová megyek vissza? Eladtam a lakásomat…

Végül Leventével leültünk beszélgetni. „Anna, talán jobb lenne külön utakon folytatni” – mondta csendesen.

A szívem összetört. De valahol mélyen tudtam, hogy ez az egyetlen helyes döntés.

Most itt ülök anyám nappalijában, és azon gondolkodom: vajon tényleg megérte mindez? A szerelem vakít el minket ennyire? Vagy csak én voltam túl naiv? Talán sosem fogom megtudni.