„Egy hónapod van, hogy elköltözz!” – Egy anya és két lánya drámája a budapesti panelban

– Zsófi, beszélnünk kell. Most. – Anyám hangja keményen visszhangzott a konyhában, ahol épp a reggeli kávémat próbáltam meginni. A kanál megállt a kezemben, ahogy ránéztem. Az arca szigorú volt, a szeme alatt sötét karikák. Mellette húgom, Anna, csendben ült, az ujjait tördelte.

– Mi történt? – kérdeztem óvatosan.

Anyám mély levegőt vett. – Egy hónapod van, hogy elköltözz. Nem bírom tovább ezt a zsúfoltságot, a veszekedéseket, a folyamatos feszültséget. Nekem is jogom van egy kis nyugalomhoz.

A szívem összeszorult. Huszonhat éves vagyok, Anna huszonegy. Mindketten dolgozunk, de a budapesti albérletárak mellett esélyünk sem volt külön költözni. Apánk öt éve halt meg, azóta hárman élünk ebben a kétszobás panelban Újpesten. Azóta anyám egyre zárkózottabb lett, mintha minden nap egy kicsit jobban eltávolodna tőlünk.

– De anya… – kezdtem volna, de leintett.

– Nem akarok vitát. Én is ember vagyok. Harminc évig másokért éltem. Most magamért akarok.

Anna sírni kezdett. – És mi lesz velünk? Hova menjünk? – kérdezte remegő hangon.

Anyám csak vállat vont. – Felnőttek vagytok. Megoldjátok.

Azt hittem, rosszul hallok. Ez az asszony, aki gyerekkorunkban minden este mesét olvasott, most úgy beszél velünk, mintha idegenek lennénk.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyamban. A fal túloldalán Anna halkan zokogott. Eszembe jutottak apu utolsó napjai a kórházban: anyám akkor is erős volt, nem sírt előttünk soha. De most mintha minden fájdalma egyszerre szakadt volna rá – és ránk is.

Másnap Annával kávéztunk a konyhában.

– Szerinted tényleg kidob minket? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – feleltem őszintén. – De nem maradhatunk így. Próbáljunk beszélni vele újra.

Délután leültünk hármasban. Anyám mereven nézett ránk.

– Nézzétek lányok, nem utállak titeket. De belefáradtam abba, hogy minden nap ugyanazokat a köröket futjuk: ki mosogat, ki viszi le a szemetet, ki fizeti be a csekkeket… Nincs magánéletem, nincs egy percem sem magamra. És… – itt elcsuklott a hangja – …és néha úgy érzem, apát is elvesztettem miattatok. Mert annyira rátok koncentráltam, hogy elfelejtettem nőnek lenni mellette.

Anna felpattant.

– Ez nem igaz! Mindent megtettünk érted! Mi is elvesztettük apát!

Anyám csak sírt. Életemben először láttam így.

A következő hetekben mindketten lázasan kerestünk albérletet. A fizetésünkből alig futotta volna egy szobára is valahol Kőbányán vagy Angyalföldön. Egyik este Anna hazajött egy hírrel:

– Találtam egy szobát három lánnyal közösen Zuglóban. Nem nagy szám, de legalább van hol aludnom.

Én még mindig reménykedtem: hátha anyám meggondolja magát. Egy este leültem mellé.

– Anya… tényleg ezt akarod? Hogy külön éljünk? Hogy ne láss minket minden nap?

Sóhajtott.

– Zsófi, tudom, hogy fáj. Nekem is fáj. De ha most nem lépek, soha nem lesz saját életem. Talán így újra megtalálom önmagam… és egyszer majd ti is megértitek.

A költözés napján Anna már korán elment. Én még utoljára végigjártam a lakást: a gyerekkori rajzaim még mindig ott lógtak a falon, apu régi bögréje a polcon porosodott.

Anyám az ajtóban állt.

– Szeretlek titeket – mondta halkan –, de most tényleg szükségem van erre.

Nem öleltük meg egymást. Csak bólintottam és kiléptem az ajtón.

Most egy apró albérletben lakom két idegennel Kőbányán. Néha esténként azon gondolkodom: vajon tényleg önző volt anyám? Vagy csak végre mert magára gondolni? És mi lesz velünk – testvérekkel, családdal – ha már nincs hova hazamenni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudnátok bocsátani az anyátoknak?