„Egy hónapotok van elköltözni” – Egy anya döntése, ami mindent megváltoztatott
– Egy hónapotok van elköltözni. Mostantól egyedül akarok élni. – Anyám hangja keményen csengett, mintha nem is hozzánk beszélne, hanem valami idegenhez. Ott álltunk a húgommal, Zsuzsival a konyhában, kezünkben a félig üres teáscsészékkel, és nem értettük, mi történik.
– Anya, ezt most komolyan mondod? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett. Zsuzsi csak némán bámult maga elé, mintha egy rossz álomból próbálna felébredni.
Anyám arca szigorú volt, de a szeme sarkában ott bujkált valami, amit csak mi, a lányai láthattunk: fáradtság, talán megbánás is. De nem engedett. – Igen. Harmincöt éves vagy, Zsuzsi is huszonnyolc. Itt az ideje, hogy saját életet éljetek. Nekem is jár egy kis nyugalom.
A csend szinte fojtogató volt. A konyhaasztalon ott hevert a régi családi fénykép: apánk mosolygott rajta, anyám karjaiban tartotta Zsuzsit, én meg az asztal alatt bújtam el félénken. Azóta minden megváltozott.
Apánk halála után anyám mindent megtett értünk. Két műszakban dolgozott az óvodában, esténként fáradtan dőlt le a kanapéra, de soha nem panaszkodott. Mi pedig valahogy sosem nőttünk fel igazán. Mindig volt valami kifogás: előbb az egyetem, aztán a munkahelykeresés, végül a lakáshitel árnyéka.
Most viszont nem volt több kifogás.
Aznap este Zsuzsi sírt. – Hova megyünk? Nekem nincs pénzem albérletre! – zokogta. Próbáltam erős lenni, de belül én is rettegtem. A fizetésem alig elég a mindennapokra, és bár van diplomám, a könyvtárosi állásom nem fizet jól.
Másnap reggel anyám már nem szólt hozzánk. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Beszéljétek meg egymással.”
A napok teltek, mi pedig próbáltunk megoldást találni. Felhívtam régi barátokat, néztem az albérlet-hirdetéseket a Jófogáson és Facebook-csoportokban. Mindenhol ugyanaz: horror árak, kaució, közös rezsi. Zsuzsi közben egyre zárkózottabb lett. Egy este kiabálva tört ki belőle:
– Mindig csak neked sikerül minden! Neked legalább van munkád! Én meg csak vegetálok ebben a városban!
– Ez nem igaz! – vágtam vissza dühösen. – Én is félek! De legalább próbálkozom!
A veszekedés után napokig nem beszéltünk egymással.
Anyám közben mintha megkönnyebbült volna. Többet mosolygott, esténként hosszú sétákra ment a Duna-partra. Egyik este hazaért és leült mellém.
– Tudom, hogy nehéz – mondta halkan –, de nekem is szükségem van egy kis szabadságra. Harminc évig csak értetek éltem. Most szeretnék magamra gondolni.
Nem tudtam mit mondani. Egyszerre éreztem haragot és bűntudatot.
Az utolsó héten végül találtunk egy kis garzont Zuglóban. Kicsi volt és sötét, de legalább a miénk lehetett. Zsuzsi még mindig haragudott rám, de legalább már szóba állt velem.
A költözés napján anyám segített dobozolni. Néha megállt egy-egy régi tárgy fölött: egy gyerekkori rajzom, Zsuzsi első babája… Aztán gyorsan elfordult.
Amikor becsuktuk magunk mögött az ajtót, mindhárman sírtunk.
Azóta eltelt fél év. Zsuzsi lassan talpra állt: talált egy részmunkaidős állást egy pékségben. Én is megszoktam az új helyet, bár esténként gyakran álmodom arról a régi lakásról.
Anyámmal ritkábban beszélünk, de amikor találkozunk, már nincs bennünk harag – csak valami furcsa távolság.
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg ez volt a helyes döntés? Lehet-e újrakezdeni úgy, hogy közben elveszítjük azt az otthont, ami egész életünkben védett minket?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg tudjátok érteni anyámat – vagy inkább haragudnátok rá?