Egy közös vese, egy közös út: Szeretet és veszteség a váratlan helyeken

– Anya, nem akarok meghalni! – ordítottam a kórházi ágyon, miközben a nővérek próbáltak megnyugtatni. A szobában csak a gépek pittyegése válaszolt, anyám arca pedig sápadt volt, mintha minden vér kiment volna belőle. 2016 tavasza volt, és én, Tóth Eszter, huszonkilenc évesen szembesültem azzal, hogy a veséim felmondták a szolgálatot. A dialízis minden napja egy újabb harc volt az idővel – és a reménnyel.

A családom széthullott körülöttem. Apám már rég elhagyott minket, anyám pedig a saját félelmeivel küzdött. A testvérem, Zsuzsi, külföldön dolgozott, csak ritkán hívott fel. Egyedül maradtam a félelemmel és a fájdalommal. A barátaim eleinte jöttek, hoztak virágot, csokit, de aztán egyre ritkábban jelentkeztek. Ki akarja látni azt, aki csak árnyéka önmagának?

Az orvosok azt mondták, hogy csak egy veseátültetés menthet meg. De ki adna nekem vesét? Anyám túl idős volt, Zsuzsi vércsoportja nem egyezett. A várólista hosszú volt, minden nap újabb halálesetről hallottam a folyosón. Egyik este sírva fakadtam a nővérnek: – Nem bírom tovább! – Ő csak megsimogatta a kezem: – Eszter, soha ne add fel. Néha csodák is történnek.

A csoda Gábor formájában érkezett. Egy Facebook-csoportban látta meg az anyám bejegyzését: „Segítség! A lányomnak sürgősen vesedonorra van szüksége.” Gábor írt nekünk. Idegen volt, de valamiért rögtön megbíztam benne. Találkoztunk egy kávézóban – ő magas volt, barna szemű, kicsit suta mozgású. – Miért segítene nekem? – kérdeztem tőle remegő hangon. – Mert egyszer az én húgomat is megmentette valaki – felelte csendesen.

A vizsgálatok hónapokig tartottak. Minden eredmény újabb remény vagy újabb csalódás volt. Anyám minden reggel imádkozott értem. Gábor türelmesen járt velem orvostól orvosig, néha viccelődött: – Ha már úgyis összeköt minket egy vese, legalább barátkozzunk össze! – Én pedig először hónapok óta nevettem.

A műtét napján anyám keze remegett, amikor elbúcsúzott tőlem. – Vigyázz magadra! – suttogta Gábornak is. A műtét sikerült. Amikor felébredtem az altatásból, Gábor ott ült az ágyam mellett. – Na, hogy vagyunk? – kérdezte mosolyogva. – Most már egy kicsit jobban – válaszoltam.

A következő hónapokban szinte mindent együtt csináltunk. Sétáltunk a Margitszigeten, beszélgettünk az élet nagy dolgairól és apró örömeiről. Gábor családja először furcsán nézett rám: – Miért adtad oda neki a vesédet? – kérdezte az anyja egy vasárnapi ebédnél. – Mert így éreztem helyesnek – felelte Gábor halkan.

Az én családom sem fogadta könnyen ezt az új köteléket. Anyám féltékeny lett Gáborra: – Most már ő fontosabb neked, mint én? – kérdezte egyszer sírva. Zsuzsi pedig azt mondta telefonon: – Vigyázz vele! Senki nem segít csak úgy önzetlenül.

De én hittem Gábornak. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Egy este a Duna-parton ülve megfogta a kezem: – Eszter, tudod… talán nem csak barátként szeretlek. Megijedtem. Az életemet köszönhettem neki, de vajon tudnék-e őszintén szeretni valakit, aki ennyire összefonódott velem? Nem válaszoltam semmit.

Az idő múltával azonban valami megváltozott Gáborban. Egyre többször volt feszült, ingerült. Egyik este összevesztünk egy apróságon: – Mindig csak magadra gondolsz! – kiabálta rám. – Én mindent feladtam érted! – Én pedig zokogva futottam ki a lakásból.

A kapcsolatunk lassan szétesett. Gábor visszahúzódott, én pedig újra magányos lettem. Anyám örült: – Mondtam én! Az ilyen dolgok sosem végződnek jól! De én nem tudtam haragudni Gáborra. Hiszen nélküle már nem lennék itt.

Egy évvel később kaptam tőle egy levelet: „Eszter! Ne haragudj rám azért, ahogy viselkedtem. Nem tudtam feldolgozni azt a felelősséget, amit magamra vettem veled kapcsolatban. De örülök, hogy élsz.”

Most itt ülök a szobámban, nézem a heget a hasamon és gondolkodom: Vajon lehet-e igazán szabadnak lenni valakitől, akinek az életünket köszönhetjük? És vajon képesek vagyunk-e megbocsátani magunknak és másoknak azért, hogy nem tudtunk megfelelni a csodának?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki megmentett minket, de aztán elhagyott? Vagy örökre hálával tartozunk neki?