Egy látogatás, ami mindent megváltoztatott: Hogyan hagyhatta el az anyját?

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed, Zsuzsa! – csattant fel az idős néni hangja, miközben remegő kezével a takarót gyűrögette. A kórterem ablakán beszűrődő délutáni fény sápadtan világította meg az arcát, amelyen egyszerre tükröződött dac és kétségbeesés.

Én, Szabó Anna vagyok, ápolónő a Szent Imre Kórházban. Aznap délután épp gyógyszereket osztottam, amikor a 78 éves Kerekes Margit nénit meglátogatta a lánya. Margit néni már egy hete feküdt nálunk: apró termetű, örökké mosolygós asszony, aki minden reggel viccelődött velem, és a nővérek kedvence lett. Azt hittem, semmi sem tudja megtörni ezt a derűt.

Aztán bejött Zsuzsa. Magas, elegáns nő, szigorú arccal. Alig köszönt, máris Margit néni ágya mellé lépett.

– Anya, beszélnünk kell – mondta halkan, de érezni lehetett a feszültséget a hangjában.

Margit néni arca egy pillanat alatt megváltozott. A mosoly eltűnt, helyét valami furcsa félelem vette át.

– Mi történt, kislányom? – kérdezte halkan.

– Nem tudom tovább csinálni – kezdte Zsuzsa. – Nem tudom vállalni, hogy hazavigyelek. Nekem is van életem. A gyerekek, a munka… Nem megy. Megbeszéltem a szociális munkással, hogy amint kiengednek innen, bekerülsz az idősek otthonába.

A levegő megfagyott. Margit néni szeme könnybe lábadt.

– De hát… Zsuzsa… én mindig ott voltam neked! Amikor apád meghalt, egyedül neveltelek fel! Hányszor mondtad, hogy soha nem hagysz magamra!

Zsuzsa lesütötte a szemét.

– Sajnálom, anya. Nem tudok mást tenni.

Én csak álltam ott, gyógyszeres tálcával a kezemben, és próbáltam nem hallgatózni – de lehetetlen volt nem érezni azt a fojtogató fájdalmat, ami betöltötte a szobát.

Zsuzsa gyorsan távozott. Margit néni percekig csak nézett maga elé, aztán halkan sírni kezdett. Odaültem mellé, megszorítottam a kezét.

– Margit néni… biztosan csak most nehéz neki. Talán meggondolja magát.

– Nem fogja – suttogta Margit néni. – Mindig is ilyen volt. Ha valami nehéz lett volna az életében, inkább elmenekült előle. De én… én sosem gondoltam volna, hogy egyszer tőlem is elmenekül.

Aznap este Margit néni már nem viccelődött. Csendben feküdt az ágyában, és csak bámulta a plafont. Másnap reggel sem evett semmit. A nővérekkel próbáltuk felvidítani, de mintha minden életkedve elszállt volna.

A következő napokban egyre többet beszélgettünk. Elmesélte nekem az életét: hogyan dolgozott varrónőként a Váci utcában; hogyan nevelte fel Zsuzsát egyedül; hogyan spórolt minden fillért, hogy a lánya egyetemre mehessen; hogyan sírt titokban éjszakánként, amikor Zsuzsa kamaszként elutasította őt.

– Tudja, Anna – mondta egyszer –, én nem haragszom rá igazán. Csak fáj. Fáj, hogy mindent odaadtam neki… és most mégis teher lettem.

Próbáltam vigasztalni: meséltem neki saját anyukámról, akit vidéken hagytam egyedül dolgozni Budapesten; arról, mennyire hiányzik nekem is az otthon melege. Margit néni ilyenkor mindig megsimogatta a kezem.

Aztán eljött a nap: Margit nénit kiengedték volna a kórházból. Zsuzsa nem jött érte – csak egy taxisofőr jelent meg az ajtóban.

– Kerekes Margit? – kérdezte fásultan. – Az idősek otthonába kell vinnem.

Margit néni összepakolta kevés holmiját: egy kopottas retikült, egy régi családi fényképet és egy kötött kendőt.

– Anna drága – mondta búcsúzóul –, maga volt itt nekem az egyetlen család ezekben a hetekben. Köszönöm.

Ahogy kilépett az ajtón, láttam rajta azt a méltóságot és fájdalmat, amit csak azok ismernek igazán, akiket már elhagytak egyszer az életben.

Azóta is sokat gondolok rájuk. Vajon tényleg nincs más út? Vajon tényleg ennyire nehéz ma Magyarországon gondoskodni az idős szüleinkről? Vagy csak túl elfoglaltak lettünk ahhoz, hogy emlékezzünk arra: ők is mindent megtettek értünk?

„Ha majd én leszek öreg és magányos… vajon rám is ez vár? Vagy képesek leszünk újra megtanulni szeretni és gondoskodni egymásról?”