Egy második gyermek ára – Alexandra története

– Nem akarok erről többet beszélni, Alexandra! – Miklós hangja visszhangzik a nappaliban, ahogy a poharát az asztalra csapja. A bor vörös foltot hagy a terítőn, de egyikünk sem törődik vele. – Már elmondtam ezerszer: nem akarok újabb gyereket.

A szívem összeszorul, mintha valaki ököllel szorítaná. A kislányunk, Lili, már alszik a szobájában, de én képtelen vagyok nyugodni. Harminchat éves vagyok, és érzem, hogy ketyeg bennem az idő. Miklós ötvenöt, két felnőtt gyerekkel a háta mögött – Zsolt huszonkettő, Anna tizenhét –, akik csak ritkán látogatnak meg minket. Amikor hét éve megismertem őt, tudtam, hogy múltja van. De azt hittem, a közös jövőnk mindennél fontosabb lesz.

– Miklós, kérlek… – próbálom halkan, de a hangom remeg. – Én… én úgy érzem, még nem teljes az életünk. Lili annyira magányos. És én is…

– Elég! – vág közbe. – Nem bírom újra végigcsinálni. Már két családom szétesett. Nem akarok újabb hibát elkövetni.

A szavak úgy csapódnak belém, mint a jégcsapok. Hibának tartja Lilit? Vagy engem? A gondolat elviselhetetlen.

Aznap éjjel nem alszom. A plafont bámulom, miközben Miklós halkan horkol mellettem. Eszembe jutnak anyám szavai: „Alexandra, egy nőnek tudnia kell, mikor kell engedni.” De én nem tudok. Mindig is nagy családot akartam. Egy testvér Lilinek, egy új esély nekem is – hogy ne csak feleség és anya legyek, hanem valaki, aki képes újra álmodni.

Másnap reggel Miklós korán elmegy dolgozni. A konyhában ülök egyedül a kávémmal, amikor anyám hív.

– Kislányom, minden rendben? Olyan fáradtnak tűnsz.

– Semmi baj – hazudom. – Csak sok a munka.

De anyám ismer. – Ugye nem veszekedtetek megint Miklóssal?

– Csak… nem értünk egyet néhány dologban.

– Alexandra, te mindig mindent magadra veszel. De gondolj arra is, hogy Miklós mennyit áldozott érted! Az ő korában már nem könnyű újrakezdeni.

– És én? Nekem könnyű? – szakad ki belőlem.

Anyám hallgat egy pillanatig. – Tudod jól, hogy szeretlek. De néha el kell engedni az álmokat.

Leteszem a telefont és sírok. Lili odajön hozzám.

– Anya, miért sírsz?

– Csak egy kicsit szomorú vagyok, kicsim.

– Megölellek! – mondja, és apró karjaival átölel.

Aznap este Miklós későn jön haza. Fáradtan ledobja magát a kanapéra.

– Beszéltem Zsolttal – mondja halkan. – Azt mondta, szerinte neked igazad van. Hogy Lilinek jó lenne egy testvér.

Felkapom a fejem. – És te mit gondolsz?

– Nem tudom… Félek. Félek attól, hogy megint mindent elveszítek.

Leülök mellé és megfogom a kezét. – Én nem akarok elveszíteni téged. De nem tudok lemondani erről az álomról sem.

Napokig kerülgetjük egymást. A feszültség tapintható. Egy este Anna is átjön hozzánk. Csendben vacsorázunk hármasban.

– Miért vagytok ilyen csendesek? – kérdezi Anna.

Miklós rám néz, majd sóhajtva megszólal: – Anyátok szeretne még egy gyereket.

Anna meglepődik. – És te?

– Én… nem vagyok biztos benne.

Anna rám néz: – Szerintem apu fél attól, hogy nem lesz jó apa. De én azt gondolom, hogy mindenkinek jár egy második esély.

Aznap este először érzem úgy, hogy talán van remény. De Miklós továbbra is zárkózott marad.

A következő hetekben minden apróság vitát szül köztünk: ki viszi Lilit oviba, ki vásárol be, ki mosogat el. Egyre távolabb kerülünk egymástól. Egy este Miklós bejelenti:

– Talán jobb lenne külön lennünk egy időre.

Mintha jeges vízzel öntenének le. – Ezt komolyan gondolod?

– Nem tudom máshogy megoldani ezt a helyzetet. Szeretlek, de nem akarom újra elveszíteni önmagam.

Aznap éjjel összepakol és elmegy Zsolthoz aludni. Lili sírva kérdezi reggel:

– Anya, apu miért nincs itt?

Nem tudok mit mondani neki.

Hetek telnek el így. Anyám minden nap hív, Anna is gyakran átjön segíteni Lilinek a leckében. Érzem, hogy lassan megszokom az egyedüllétet – de a szívemben ott marad az űr.

Egyik este Miklós váratlanul hazajön.

– Hiányoztatok – mondja halkan.

Leülünk egymással szemben.

– Alexandra… Nem tudok neked gyereket ígérni. De azt sem akarom, hogy boldogtalan légy miattam.

Könnyek csorognak az arcomon. – És most mi lesz?

– Nem tudom… Talán együtt kell megtalálnunk a választ.

Csendben ülünk egymás mellett. A múlt sebei még mindig fájnak, de talán van esély arra, hogy együtt gyógyuljunk.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg fel kell adnom az álmaimat a szerelemért? Vagy lehet egyszerre mindkettő? Ti mit tennétek a helyemben?