Egy mondat mindent megváltoztatott: Amikor a fiam szólt, hogy nagymama bajban van
– Anya, szerintem nagyi bajban van – mondta Marci, miközben a reggeli kakaóját kavargatta. A kanál csöndesen koppant a bögrén, de a szavai úgy hasítottak belém, mintha egy régi sebet téptek volna fel. Ilona néni, a volt anyósom… Már évek óta nem beszéltünk. A válás után minden kapcsolat megszakadt köztünk. Nem voltak nagy veszekedések, csak csendes távolságtartás, amiben mindketten elvesztettük egymást.
– Miért gondolod ezt? – kérdeztem óvatosan.
– Tegnap, amikor átmentem hozzá, nagyon fáradtnak tűnt. Alig beszélt, és azt mondta, fáj a lába. Azt is mondta, hogy mostanában keveset alszik.
A szívem összeszorult. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Ilona néni minden vasárnap húslevest főzött nekünk, és Marci kacagva rohangált a kertjében. Aztán minden megváltozott. A válás után úgy éreztem, mintha nemcsak a férjemet veszítettem volna el, hanem az egész családját is.
Aznap egész nap Ilona néni járt a fejemben. Próbáltam elhessegetni a gondolatot: „Nem az én dolgom már.” De Marci arca újra és újra felvillant előttem. Este végül felhívtam őt.
– Szia Ilona néni, én vagyok az, Anna…
Hosszú csend. Csak a vonal másik végén hallottam a halk lélegzetét.
– Szia Anna – felelte végül fáradt hangon. – Minden rendben?
– Marci mondta, hogy mostanában nem érzed jól magad. Szeretnék segíteni… ha engeded.
A csend most már szinte fájt. Végül megtört.
– Nem akarok terhet rakni rád… Tudom, mennyi dolgod van.
– Nem vagy te teher – mondtam halkan. – Család vagy.
Másnap reggel átmentem hozzá. A lakásban dohos szag terjengett, a függönyök fénytelenül lógtak az ablakon. Ilona néni az ágyban feküdt, arca sápadt volt és beesett. Az asztalon gyógyszeres dobozok sorakoztak.
– Ne haragudj, hogy így fogadlak – motyogta zavartan.
– Ugyan már! – próbáltam mosolyogni. – Hozok neked egy kis húslevest. Emlékszel, mennyit főztél nekünk régen?
Elmosolyodott, de a mosoly mögött ott bujkált valami mély szomorúság.
Ahogy napok teltek el, egyre többet jártam hozzá. Bevásároltam neki, segítettem rendet rakni, és közben beszélgettünk. Először csak az időjárásról vagy Marciról, aztán lassan előkerültek a régi emlékek is.
– Tudod, Anna – kezdte egy este –, sokszor gondoltam rád az elmúlt években. Sajnálom, hogy így alakult minden…
– Én is sajnálom – feleltem őszintén. – Talán mindketten hibáztunk.
– Amikor elváltatok Zolival… azt hittem, elveszítem Marcit is. És téged is. Olyan voltál nekem, mint egy lány…
A könnyeim kicsordultak. Hirtelen minden haragom és sérelmem eltörpült ahhoz képest, amit most éreztem: veszteséget és szeretetet egyszerre.
A család többi tagja azonban nem nézte jó szemmel az újraéledő kapcsolatunkat. Zoli anyja szóvá tette a fiának:
– Anna csak azért jön ide, mert sajnálja magát! – mondta egyszer Zoli hangosan a telefonban, amikor véletlenül meghallottam.
Ez fájt. De tudtam: nem magamért teszem ezt. Hanem azért a nőért, aki annyi mindent adott nekem és a fiamnak.
Egyik este Marci is átjött hozzánk. Hármasban ültünk az asztalnál, mint régen.
– Anya, ugye most már minden rendben lesz? – kérdezte halkan.
Ránéztem Ilona nénire. Ő csak bólintott.
De tudtam: nem lesz minden rendben egyik napról a másikra. A sebek lassan gyógyulnak. De legalább újra beszélünk egymással.
Ilona néni egészsége lassan javult. Egyre többet mosolygott, néha még viccelődött is. Egy nap azt mondta:
– Anna, köszönöm neked… Nem gondoltam volna, hogy még egyszer család lehetek valakinek.
Éreztem: valami helyreállt bennem is. Megbocsátottam neki – és magamnak is.
Azóta minden vasárnap együtt ebédelünk Marcival és Ilona nénivel. Néha Zoli is csatlakozik hozzánk – csendben ül az asztal végén, de már nem haragszik rám úgy, mint régen.
Most már tudom: egyetlen mondat is elég ahhoz, hogy mindent megváltoztasson. Vajon hány családban vannak még kimondatlan szavak és elvarratlan szálak? Miért várunk addig, amíg már majdnem késő? Talán sosem késő újrakezdeni…