Egy Nagymama Vallomása: A Család Széthullása és a Kegyetlen Különbségtétel
– Marci, kérsz még egy szelet süteményt? – kérdeztem halkan, miközben Zsuzsa már harmadszor szedett Bencének a túrós pitéből. Marci csak megrázta a fejét, de a szemében ott bujkált valami fájdalmas fény. Az asztalnál csend lett, csak az evőeszközök halk csörgése törte meg a feszültséget.
Mindig is azt hittem, hogy a családunk erős. Hogy a vasárnapi ebédek, a közös nevetések és a régi történetek összetartanak minket. De az utóbbi években valami megváltozott. Zsuzsa, a lányom, mintha elfelejtette volna, hogy két gyermeke van. Bence volt a szeme fénye: ő kapta a legszebb ruhákat, őt vitte különórákra, neki vásárolt új biciklit. Marci pedig… mintha csak árnyék lett volna a saját otthonában.
Eleinte próbáltam nem észrevenni. Azt mondogattam magamnak: biztos csak képzelem. De egyre nyilvánvalóbbá vált. Egyik este Marci odabújt hozzám a kanapén, amikor nálam aludtak.
– Mama, szerinted anya szeret engem? – kérdezte halkan.
A szívem összeszorult. Mit mondhattam volna? Hogy minden anya szereti a gyerekét? Hogy biztos csak elfoglalt? Hazudtam volna. Csak megsimogattam a haját és azt suttogtam: – Persze, kicsim. Minden anya szereti a gyerekét.
De ahogy múltak a hónapok, Marci egyre zárkózottabb lett. Az iskolában romlottak a jegyei, nem akart sportolni, és egyre többször panaszkodott fejfájásra. Zsuzsa pedig csak legyintett.
– Olyan lusta ez a gyerek! Bezzeg Bence! Nézd meg, mennyi mindent elér! – mondta egyszer nekem is, amikor próbáltam szóba hozni Marcit.
– Zsuzsa, mindkét fiadnak szüksége van rád – próbáltam óvatosan.
– Ne kezd már te is! – csattant fel. – Mindig csak panaszkodtok rá! Bence legalább igyekszik!
A férje, Gábor is egyre többször maradt csendben. Láttam rajta, hogy szenved, de nem mert ellentmondani Zsuzsának. Egy este azonban, amikor nálam vacsoráztak, Gábor félrehívott.
– Erzsi mama, én már nem tudom, mit tegyek – mondta megtörten. – Próbáltam beszélni Zsuzsával erről… de mindig csak veszekedés lesz belőle. Félek, hogy Marci teljesen elveszíti az önbizalmát.
Aznap éjjel sokáig nem tudtam elaludni. A saját fiatalkorom jutott eszembe: apám mindig az öcsémet szerette jobban. Én is éreztem azt az ürességet és fájdalmat, amit most Marci él át. Megfogadtam akkor magamban: ha egyszer családom lesz, soha nem teszek különbséget a gyerekeim között.
De most itt vagyok nagymamaként, és újra ugyanazt látom.
Egyik délután Marci sírva jött haza az iskolából.
– Mama… nem akarok hazamenni – zokogta. – Anya mindig csak Bencével foglalkozik…
Átöleltem és próbáltam vigasztalni. Felhívtam Zsuzsát is.
– Zsuzsa, kérlek… beszélj Marcival! Látod, mennyire szenved!
– Ne dramatizálj már! – vágta rá ingerülten. – Mindig csak sajnáltatja magát!
Akkor tört el bennem valami. Eldöntöttem: ha Zsuzsa nem hajlandó változtatni, én lépek. Felajánlottam Marcinak, hogy egy ideig nálam lakhat.
Ez persze újabb vihart kavart. Zsuzsa kiabált velem telefonon:
– Hogy képzeled ezt? El akarod venni tőlem a fiamat?
– Nem akarok semmit elvenni – mondtam halkan –, csak segíteni akarok neki.
A család kettészakadt. A rokonok egyik fele engem hibáztatott: „Erzsi mama túlságosan beleavatkozik!” Mások szerint Zsuzsa viselkedése elfogadhatatlan.
Marci nálam lassan megnyílt. Együtt főztünk, beszélgettünk esténként. De mindig ott volt benne a hiány: az anyja szeretetére vágyott.
Egy nap Bence is átjött hozzám titokban.
– Mama… én sem akarom ezt így – mondta szomorúan. – Szeretem Marcit… de anya mindig azt mondja, hogy én vagyok az okosabb…
Akkor értettem meg igazán: Zsuzsa döntései mindkét fiút megsebezték.
Azóta eltelt két év. A kapcsolatunk Zsuzsával rideg maradt; ritkán beszélünk. Marci most már gimnazista, lassan visszanyeri az önbizalmát. Bence is gyakran jön hozzám; próbálom mindkettőjüknek megadni azt a szeretetet és figyelmet, amit otthon nem kapnak meg.
De minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon mit tehettem volna másképp? Meg lehet-e menteni egy családot akkor is, ha valaki nem akar változni?
Talán nincs jó válasz. De ti mit tennétek az én helyemben? Tudtok-e megbocsátani annak, aki megbántja a saját gyermekét?