Egy óra apaság – Egy magyar fiú és egy idegen története a panelrengetegben

– Bence, hányszor mondtam már, hogy ne hagyd szanaszét a cipődet a folyosón? – csattant fel anyám hangja a panelház harmadik emeletén, miközben én, mint minden reggel, a lépcsőházban próbáltam elbújni a világ elől. A cipőm orra lyukas volt, a kabátom ujján már harmadszor varrtam át a gombot, de legalább még tartotta magát. Anyám hangja után csend lett. Tudtam, hogy most jön az a rész, amikor magára zárja az ajtót, és egész nap ki sem jön.

A panelházban mindenki mindent hall. A szomszéd néni, Ilonka néni, már reggel hétkor a kukába dobálja a sörös dobozokat, miközben azt motyogja: „Ezek a mai fiatalok…” De engem nem érdekeltek a szomszédok. Engem csak az érdekelt, hogy ma lesz-e mit enni.

A közértbe menet mindig ugyanazokat az arcokat láttam: a fáradt pénztárosnőt, aki már húsz éve ugyanott ül; a nyugdíjas bácsit, aki minden reggel ugyanazt a félbarna kenyeret veszi; és ma – ma ott volt egy idegen férfi is. Magas volt, borostás, és valahogy másképp nézett rám. Nem úgy, mint aki sajnál, hanem mintha tényleg látna.

A pénztárnál álltam két kiflivel és egy akciós kakaóval. Tudtam, hogy nem lesz elég pénzem. A pénztárosnő már sóhajtott is:

– Bence, megint nincs elég? – kérdezte halkan.

– Majd visszateszem az egyiket – mondtam, és próbáltam nem sírni.

Ekkor lépett oda az idegen férfi.

– Segíthetek? – kérdezte csendesen.

– Nem kell – feleltem gyorsan. – Megoldom.

– Tudod… nekem is volt ilyen napom. Amikor gyerek voltam. – A hangjában nem volt semmi lenézés.

Nem szóltam semmit. Csak bólintottam. Ő mégis kifizette mindkét kiflit és a kakaót is.

Kint a bolt előtt megálltunk egymás mellett. A férfi elővett egy csokit a zsebéből.

– Szereted a Balaton szeletet? – kérdezte.

– Persze – mondtam halkan.

– Akkor most egy órán át lehetek az apukád? Csak úgy… beszélgetni. Nincs semmi hátsó szándékom. Tudod, néha jó lenne valakinek elmondani, milyen nehéz…

Először furcsa volt. De aztán leültünk a játszótér egyik padjára. A játszótér üres volt – még túl hideg volt ahhoz, hogy bárki más ott legyen. A férfi bemutatkozott: Tamás vagyok.

– És te? – kérdezte.

– Bence.

– Hány éves vagy?

– Tizenkettő leszek jövő héten.

– És hol van apukád?

A torkomban gombóc nőtt.

– Elment. Anyu azt mondja, külföldön dolgozik. De már két éve nem láttam.

Tamás bólintott. Nem kérdezett többet. Csak ott ült velem csendben.

– Anyukád dolgozik?

– Néha igen… de most beteg. Sokszor alszik egész nap. Néha azt hiszem, csak szomorú.

Tamás elővett egy noteszt.

– Tudod, én is panelban nőttem fel. Az én anyám is sokat sírt. De mindig azt mondta: „Bence, sose add fel.”

Elmosolyodtam.

– Az én anyám inkább azt mondja: „Ne zavarj!”

Nevettünk. Olyan igazi nevetés volt – nem az a kínos fajta, hanem ami után kicsit könnyebb lélegezni.

Aztán Tamás mesélni kezdett a gyerekkoráról: hogyan játszottak focit a ház előtt, hogyan csalták el az uzsonnapénzt fagyira nyáron. Éreztem, hogy valahogy közelebb kerül hozzám. Mintha tényleg lenne apám – legalább egy órára.

Egyszer csak megszólalt:

– Bence, ha most itt lenne az apukád, mit kérdeznél tőle?

Sokáig hallgattam.

– Azt kérdezném… miért ment el? És hogy visszajön-e még valaha?

Tamás bólintott.

– Szerintem sok apa nem tudja megmondani ezt. De tudod mit? Te erős vagy. Mert minden reggel felkelsz és mész tovább.

A szemem sarkában könnyek gyűltek össze. Gyorsan letöröltem őket.

A padon ülve néztük a szürke házakat, ahogy lassan felkelt a nap Budapest felett. Tamás egyszer csak megszorította a vállamat.

– Ha bármikor beszélgetni akarsz… itt leszek reggelente ezen a padon. Nem kell mondanod semmit. Csak üljünk együtt csendben.

Bólintottam.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: lehet-e valaki apám csak egy órára? És ha igen… miért érzem magam ettől egyszerre boldognak és szomorúnak?

Otthon anyám még mindig aludt. Csendben leültem az asztalhoz és megettem mindkét kiflit. A kakaót félretettem neki – hátha felébred és megissza majd velem együtt.

Másnap reggel újra kimentem a játszótérre. Tamás ott ült már a padon.

– Szia Bence! – intett mosolyogva.

Leültem mellé szó nélkül. Csak néztük együtt a várost, ahogy ébredezik.

Azóta minden héten találkozunk egyszer-kétszer. Néha beszélgetünk fociról vagy arról, hogy milyen nehéz matekból ötöst kapni; néha csak ülünk csendben egymás mellett.

Anyám nem tud Tamásról. Félek elmondani neki – attól tartok, haragudna vagy félreértené. De nekem szükségem van erre az egy órára hetente: amikor valaki tényleg odafigyel rám, amikor nem vagyok láthatatlan.

Egyik reggel Tamás hozott nekem egy régi focilabdát.

– Ez az enyém volt gyerekkoromban – mondta halkan. – Most már neked adom.

Megszorítottam a labdát és éreztem: valami megváltozott bennem. Mintha tényleg lenne apám – legalább egy kicsit.

Azóta is gyakran gondolkozom: vajon hány Bence él ma Magyarországon panelházakban vagy vidéki falvakban? Hányan várnak arra, hogy valaki csak egy órára is apjuk legyen?

Ti mit gondoltok? Lehet-e egy idegenből család – akár csak egyetlen órára? És vajon mennyit számít ez annak, akinek mása sincs?