Egy új fejezet: Amikor anya beköltözik a fiamhoz – engedély nélkül

– Bence, hol a kulcsod? – kiáltottam be az ajtón, miközben a bőröndöm csúszott le a lépcsőn. A szomszéd néni, Ilonka nézett rám nagy szemekkel, mintha valami bűnt követtem volna el. Talán igaza is volt. Hiszen ki költözik be a saját fia lakásába anélkül, hogy előtte megkérdezné?

Bence az ajtóban állt, egy szál pólóban, kócos hajjal, és a tekintete mindent elárult: döbbenet, harag, értetlenség. – Anya, mit csinálsz itt? – kérdezte halkan, de a hangjában ott vibrált az elfojtott indulat.

– Nincs hova mennem – suttogtam. – Az albérletemet felmondták, és… nem tudtam máshova fordulni.

Bence felsóhajtott. – És ezt most mondod el? Nem gondolod, hogy legalább megkérdezhettél volna?

A torkomban gombóc nőtt. Eszembe jutottak azok az évek, amikor egyedül neveltem őt, amikor minden döntést nekem kellett meghoznom. Most viszont ő volt az úr a saját otthonában, és én csak egy betolakodó voltam.

Az első napok kínos csendben teltek. Bence reggelente szó nélkül ment el dolgozni, én pedig egész nap a lakásban ültem, próbáltam hasznossá tenni magam: főztem, takarítottam, de minden mozdulatommal csak jobban zavartam őt. Egy este aztán kitört belőle:

– Anya, ez így nem mehet tovább! Nem vagyok már gyerek! Szükségem van a saját teremre!

– Tudom – mondtam halkan. – De én sem vagyok már fiatal. Félek egyedül.

Bence arca ellágyult egy pillanatra. – Miért nem mondtad ezt korábban?

– Mert mindig erősnek akartam látszani előtted. A válás után is… nem akartam, hogy sajnálj.

Hosszú csend következett. Aztán leült mellém a kanapéra.

– Nézd, anya… Szeretlek, de ez most mindkettőnknek nehéz. Próbáljunk meg szabályokat felállítani. Például… ne pakolj el a szobámban. És kérlek, ne szólj bele mindenbe.

Bólintottam. Tudtam, hogy igaza van. De nehéz volt elengedni azt az anyai szerepet, ami annyi éven át meghatározott.

A következő hetekben próbáltam alkalmazkodni. Elmentem sétálni a közeli parkba, beiratkoztam egy könyvtári klubba. Bence is kezdett oldódni: néha együtt vacsoráztunk, beszélgettünk a régi időkről. Egy este megkérdeztem tőle:

– Emlékszel arra a nyárra Balatonon?

Elmosolyodott. – Persze. Akkor tanultam meg úszni.

– Akkor is féltél először – mondtam halkan.

– Igen – bólintott. – De te ott voltál.

Ez a mondat napokig visszhangzott bennem. Vajon most is ott tudok lenni neki? Vagy csak terhet jelentek?

Egy vasárnap délután Bence barátnője, Zsófi is átjött. Éreztem a feszültséget köztük; Zsófi zavartan mosolygott rám.

– Jó napot kívánok! – köszönt udvariasan.

– Szia Zsófi! Örülök, hogy itt vagy – próbáltam oldani a hangulatot.

Bence félrevonta Zsófit a konyhába; hallottam, ahogy suttognak.

– Nem bírom tovább… Anyám mindenhol ott van! – hallottam Bence hangját.

Zsófi halkan válaszolt: – Adj neki időt. Biztos nehéz neki is.

Aznap este Bence leült mellém.

– Anya… Zsófi szeretne néha nálam aludni. Ez így most… bonyolult.

Éreztem, ahogy összeszorul a szívem. Megint csak útban vagyok.

– Talán kereshetnék egy albérletet – mondtam halkan.

– Nem kell elmenned – felelte gyorsan. – Csak… próbáljunk meg együtt élni úgy, hogy mindenkinek jó legyen.

Ezután lassan kialakult egy új rend: én hétvégén gyakran elmentem vidékre a nővéremhez, Bencéék pedig kettesben lehettek. Néha együtt főztünk hármasban; Zsófi is kezdett feloldódni mellettem.

Egyik este Bence váratlanul megölelt.

– Köszönöm, hogy próbálsz alkalmazkodni. Tudom, nem könnyű neked sem.

Elérzékenyültem. Végre úgy éreztem: talán mégis lehetünk család – másképp, mint régen, de mégis együtt.

Most itt ülök a kanapén, nézem Bencét és Zsófit nevetgélni a konyhában. Vajon jól döntöttem-e, amikor beköltöztem hozzájuk? Lehet-e újrakezdeni egy családot ennyi év után? Ti mit tennétek az én helyemben?