Egy új fejezet: Amikor Éva beköltözött Dórához
– Nem akarok terhedre lenni, Dóra! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a kávéscsésze felett.
Dóra sóhajtott, letette a mosogatórongyot, és leült velem szemben. – Anya, ezt már megbeszéltük. Nem vagy te teher. Sőt, örülök, hogy végre együtt lehetünk.
Hazudott. Vagy legalábbis magának is hazudott. Láttam rajta a feszültséget: a homlokán összegyűlt ráncokat, ahogy minden reggel sietve készítette az uzsonnát az unokáimnak, majd rám pillantott, mintha ellenőrizné, hogy még mindig ott vagyok-e.
Hatvanöt éves vagyok. Egykor tanárként dolgoztam a helyi általános iskolában, mindenki Éva nénije voltam. Most meg… most egyre nehezebben mozdulok ki a lakásból, a térdem fáj, a derekam sajog, és már a lépcsőház is akadálypályának tűnik. Amikor Dóra felajánlotta, hogy költözzek hozzájuk Zuglóba, azt hittem, ez csak átmeneti megoldás lesz. De az orvosom szerint ez már nem fog javulni.
Az első hetekben minden új volt. A lakásukban állandóan szólt a rádió – valami modern zene –, az unokáim, Bence és Lili, hangosan vitatkoztak a fürdőszoba használatán. Minden reggel Dóra sietett dolgozni, én pedig próbáltam hasznossá tenni magam: főztem, mosogattam, de mindig úgy éreztem, mintha csak útban lennék.
Egyik este Dóra későn ért haza. Az arca fáradt volt, a szeme alatt sötét karikák. – Anya, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
– Persze – mondtam, de már előre összeszorult a gyomrom.
– Tudom, hogy nehéz neked ez az egész. Nekem is az. De… néha úgy érzem, mintha haragudnál rám.
– Nem rád haragszom – suttogtam. – Magamra. Hogy idáig jutottam.
Csend lett köztünk. A falióra kattogása töltötte be a nappalit.
– Emlékszel, amikor gyerek voltam, és eltörtem azt a vázát? – kérdezte hirtelen Dóra.
– Hogyne emlékeznék! – elmosolyodtam. – Azt mondtad, a macska volt.
Nevetett. Olyan régen hallottam már ezt a nevetést.
– Akkor is megbocsátottál nekem. Most én szeretnék segíteni neked.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem akartam gyenge lenni előtte, de nem tudtam visszatartani.
A következő napokban próbáltunk alkalmazkodni egymáshoz. Dóra vett nekem egy járókeretet – utáltam –, de legalább már ki tudtam menni vele a közeli parkba. Bence segített beállítani a tévét, hogy nézhessem a régi magyar filmeket. Lili pedig egyszer csak odabújt hozzám este: – Mama, mesélsz nekem gyerekkorodról?
Elkezdtem mesélni neki arról az időről, amikor még vidéken laktunk, amikor apám biciklin vitt az iskolába télen-nyáron. Lili csillogó szemekkel hallgatta. Rájöttem: talán mégsem vagyok teljesen haszontalan.
De nem minden nap telt ilyen idillien. Egy vasárnap reggel Dóra ingerülten szólt rám:
– Anya! Miért pakoltad át megint a konyhaszekrényt? Most semmit sem találok!
– Csak segíteni akartam… – motyogtam.
– Nem kell mindent úgy csinálni, mint régen! Ez most az én otthonom!
Megsemmisülten ültem le az ágyam szélére. Vajon tényleg ennyire zavarom őket? Vajon jobb lenne mindenkinek, ha inkább otthon maradtam volna egyedül?
Aznap este Dóra bejött hozzám.
– Sajnálom – mondta halkan. – Fáradt vagyok. Nem akartalak megbántani.
– Tudom – sóhajtottam. – Csak… nehéz elfogadni, hogy már nem én irányítok mindent.
– Nekem is nehéz anyának lenni melletted – vallotta be mosolyogva.
Nevettünk. Olyan felszabadító volt végre kimondani az igazat.
Azóta próbálunk türelmesebbek lenni egymással. Megtanultam elfogadni a segítséget – legalábbis néha –, és Dóra is igyekszik több időt tölteni velem. Néha együtt főzünk gulyást vagy palacsintát; máskor csak csendben ülünk egymás mellett és hallgatjuk az esőt az ablakon.
A legnehezebb mégis az volt elfogadni: már nem vagyok független. De talán nem is kell annak lennem ahhoz, hogy értékes legyek.
Most itt ülök Dóra nappalijában, nézem az unokáimat játszani, és arra gondolok: vajon hányan éreznek így Magyarországon? Hány idős ember fél attól, hogy teher lesz szeretteinek? És hány család küzd ugyanilyen csendes harcokat nap mint nap?
Lehet-e igazán újrakezdeni hatvanöt évesen? Vagy csak megtanulunk együtt élni azzal, amit elvesztettünk – és örülni annak, ami még megmaradt?