„Egy unoka elég!” – Anyósom szavai, amelyek örökre megváltoztatták a családomat

– Miért nem tudtok végre nyugton maradni? Egy unoka elég! – csattant fel anyósom, amikor remegő hangon, boldogan bejelentettem, hogy babát várok.

Ott álltam a konyhájában, a régi, kopott linóleumon, a kezemben egy csésze kamillateával, amit ő tett elém – mintha ezzel akarná leplezni a feszültséget. A férjem, Gábor, mellettem állt, de mintha hirtelen eltűnt volna mellőlem: csak nézett maga elé, az asztal repedéseit bámulta. A levegő megfagyott.

– Anya, kérlek… – kezdte Gábor halkan, de anyósom már lendületben volt.

– Neked már van egy gyereked! – fordult Gáborhoz. – Miért kell újra mindent elölről kezdeni? Nem elég az a szerencsétlen helyzet az előző házasságoddal? Most még ezt is?

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Gábornak van egy kislánya az első házasságából, de sosem gondoltam volna, hogy az én gyermekem emiatt „felesleges” lesz ebben a családban.

Aznap este csendben ültünk az albérletünkben. Gábor próbált vigasztalni, de én csak sírtam. Nem értettem: miért nem lehet örülni egy új életnek? Miért kell mindig a múlt árnyékában élni?

A következő hetekben anyósom minden alkalmat megragadott, hogy éreztesse velem: nem tart igényt rám vagy a születendő gyermekemre. Egyik vasárnap, amikor átmentünk hozzá ebédre – mert Gábor ragaszkodott hozzá –, megjegyezte:

– Remélem, nem gondoljátok komolyan, hogy nálam fogtok parkolni a gyerekkel. Nekem már elég volt a gyerekzsivajból.

Gábor próbált közbelépni:

– Anya, ez most más helyzet. Ez a mi családunk.

– A te családod már volt! – vágott vissza anyósom. – Az unokám is megvan! Nem kell több.

Éreztem, ahogy minden szóval egyre távolabb sodródunk egymástól. Az én anyukám már rég meghalt, apám vidéken él és ritkán látogat. Mindig is vágytam egy összetartó családra, ahol szeretettel fogadnak. Ehelyett most úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.

A terhességem előrehaladtával egyre magányosabb lettem. Gábor dolgozott, próbált mindkettőnknek megfelelni: nekem is és az anyjának is. Egyik este halkan kérdeztem tőle:

– Szerinted valaha elfogad majd minket?

Gábor csak vállat vont:

– Nem tudom. Ő ilyen. Mindig is nehéz ember volt.

A szülés előtt két héttel Gábor első házasságából származó lánya, Lilla nálunk töltötte a hétvégét. Próbáltam közeledni hozzá, de éreztem rajta is az anyósom hatását: tartózkodó volt velem szemben.

– Apa azt mondta, lesz egy kistestvérem – mondta egyszer vacsora közben. – De nagyi szerint nekem nem kell testvér.

Nem tudtam mit mondani. Csak megsimogattam a haját és próbáltam mosolyogni.

A szülés után anyósom egyszer sem jött el meglátogatni minket a kórházba. Az első hetekben Gábor próbálta rávenni, hogy jöjjön el megnézni az unokáját, de ő csak annyit mondott:

– Nekem már van unokám. Nem kell több.

A fájdalom lassan haraggá változott bennem. Egyre inkább úgy éreztem: nem akarok ilyen emberekkel kapcsolatot tartani. A kisfiunk, Marci szépen fejlődött, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy boldog családot teremtsünk neki – még ha csak hárman is vagyunk.

Egy nap Gábor hazajött és azt mondta:

– Anyám azt üzeni, hogy ha akarod, keresd te. Ő nem fog lépni.

Ekkor döntöttem el: elengedem ezt a kapcsolatot. Nem fogok könyörögni a szeretetért vagy elfogadásért. Marcinak olyan családot akarok adni, ahol megbecsülik és szeretik.

Azóta sem beszéltem anyósommal. Néha mégis elgondolkodom: vajon jól tettem? Nem lett volna jobb mégis próbálkozni? Vagy tényleg vannak olyan emberek, akiket jobb végleg elengedni?

Talán sosem kapok választ ezekre a kérdésekre. De egy biztos: Marcinak én leszek az anyja – és mindent megteszek érte.

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ilyen szavakat? Vagy néha tényleg jobb végleg lezárni egy kapcsolatot?”