Egy utolsó ajándék – Amikor a szeretet nem elég

– Nem akarok ma is otthon ülni, Ádám! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kávémat kavargattam. Az ablakon túl szürke, esős reggel volt, a kertben a rózsák is lehajtották fejüket. Ádám csak bólintott, mint mindig, amikor nem tudott mit mondani.

Hatvanöt éves vagyok, és három hónapja nyugdíjas. Eleinte azt hittem, végre lesz időm magamra, a hobbiaimra, az unokáimra. De a napok összefolytak, és minden reggel ugyanaz a csend fogadott. A gyerekek ritkán jöttek át – Zsófi mindig dolgozott, Gergő meg külföldön él –, az unokák is csak hétvégén jelentek meg egy-egy gyors puszira. A férjemmel pedig… mintha két idegen lennénk egymás mellett.

Ezért is vállaltam el a részmunkaidős állást a könyvtárban. Legalább ott éreztem, hogy szükség van rám. De Ádám nem értette ezt. Szerinte a nyugdíjas éveknek a pihenésről kellene szólniuk.

Egyik este, amikor hazaértem a könyvtárból, Ádám izgatottan várt. – Van egy meglepetésem! – mondta, és úgy csillogott a szeme, mint fiatal korunkban.

– Mi az? – kérdeztem fáradtan.

– Majd meglátod! – nevetett titokzatosan.

Másnap reggel korán keltetett. – Öltözz fel szépen! – szólt rám. Az autóban egész úton hallgattunk. Próbáltam kitalálni, hová megyünk, de semmit sem árult el.

Végül egy régi parasztház előtt álltunk meg a Balaton-felvidéken. – Ez mostantól a mi kis menedékünk lesz – mondta büszkén. – Megvettem neked ezt a házat, hogy legyen hol újrakezdenünk.

Először nem tudtam megszólalni. A ház gyönyörű volt: fehér falak, zöld spaletták, öreg diófa az udvaron. De valami mégis összeszorította a torkomat.

– Ádám… ezt miért csináltad? – kérdeztem halkan.

– Mert látom rajtad, hogy boldogtalan vagy – felelte. – Azt hittem, ha új helyen kezdjük, visszajön a régi tűz.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam eldönteni, hogy örömömben vagy bánatomban sírok-e.

Az első hétvégén leutaztunk a házba. Ádám mindent előkészített: friss kenyér, bor, gyertyafényes vacsora. Próbált beszélgetni velem, de én csak bámultam ki az ablakon. Az este végén megszólalt:

– Mi történt velünk, Rózsa? Miért nem tudunk már beszélgetni?

– Nem tudom… talán elfáradtunk – suttogtam.

A következő hetekben próbáltam megszokni az új helyet. Ültettem virágokat, olvastam a teraszon, de valahogy minden idegen maradt. Ádám egyre feszültebb lett.

Egyik este összevesztünk. – Te sosem vagy elégedett! – kiabálta. – Mindent megadok neked, mégsem elég!

– Nem érted! Nem egy házra van szükségem! Arra vágyom, hogy figyelj rám! Hogy meghallgass! Hogy ne csak mellettem legyél, hanem velem!

Ádám némán nézett rám. Aznap éjjel külön szobában aludtunk.

A következő napokban próbáltam beszélgetni vele, de mindig elfordult. Egyik reggel levelet találtam az asztalon:

„Rózsa,

Sajnálom, hogy nem tudtalak boldoggá tenni. Azt hittem, ez az ajándék segít majd rajtunk, de rájöttem, hogy nem lehet mindent pénzzel vagy meglepetésekkel megoldani. Elmegyek pár napra Pestre Zoltánhoz (a bátyámhoz), hogy átgondoljam a dolgokat.”

A kezem remegett, ahogy olvastam. Soha nem volt még ilyen köztünk.

Aznap délután Zsófi hívott: – Anya, minden rendben? Apa felhívott… nagyon rosszul hangzott.

– Nem tudom… talán tényleg vége mindennek – mondtam sírva.

Zsófi átjött hozzám este. Leült mellém a kanapéra.

– Anya… ti mindig példaképek voltatok nekem. De most úgy érzem, mintha két idegen lennétek egymásnak.

– Talán tényleg azok lettünk – sóhajtottam.

A következő napokban minden percet áthatott a bizonytalanság és a fájdalom. Hiányzott Ádám, de féltem is tőle: mi van, ha már sosem találunk vissza egymáshoz?

Egy hét múlva Ádám hazajött. Csendben ült le mellém.

– Rózsa… én szeretlek. De nem tudom, hogyan tovább.

– Én sem tudom – feleltem őszintén.

Hosszú csend után megszorította a kezem.

– Talán újra kell tanulnunk egymást szeretni…

Most itt ülök ebben az üres házban és azon gondolkodom: vajon lehet-e még újrakezdeni ennyi év után? Vagy vannak sebek, amik már sosem gyógyulnak be?

Ti mit gondoltok? Elég lehet egy ajándék ahhoz, hogy megmentsen egy kapcsolatot? Vagy néha már túl késő?