Egyedül a Balaton partján: Egy apai döntés ára

– Hogy tehetted ezt velünk, András? – Katám hangja remegett a telefonban, miközben a háttérben hallottam, ahogy a kisfiunk, Marci sír. – Egyedül vagyok itthon két gyerekkel, te meg a Balaton partján sörözöl?

A szívem összeszorult. Ott ültem a tihanyi domboldalon, kezemben egy félig üres fröccsös pohárral, és néztem a naplementét. Azt hittem, ez lesz életem legszebb pillanata: végre egyedül, végre csendben, végre csak magamnak. De Katám hangja visszarántott a valóságba.

Az egész úgy kezdődött, hogy három év után végre előléptettek a munkahelyemen. A főnököm, Gábor odahívott az irodájába: – András, gratulálok! Te leszel az új csoportvezető. Tudom, hogy nem volt könnyű az elmúlt időszak, de megérdemled.

Hazafelé menet már azon gondolkodtam, hogyan ünnepelhetnénk meg. De amikor beléptem a panel lakásunk ajtaján, Marci épp hisztizett, Lili lázas volt, és Kata fáradtan ült a kanapén. – Megint csak tej van itthon – mondta halkan. – A fizetésedből már csak ennyire futja?

Aznap este nem tudtam aludni. Úgy éreztem, mindenki csak vár tőlem valamit: pénzt, figyelmet, türelmet. De ki várja el tőlem, hogy én is boldog legyek? Másnap reggel bejelentettem Katának: – Elmegyek pár napra a Balatonhoz. Egyedül. Ünnepelni akarok.

Kata csak nézett rám nagy szemekkel. – És mi lesz velünk? – kérdezte halkan. – Majd megoldod – feleltem, és már csomagoltam is.

A vonaton ülve először felszabadultnak éreztem magam. A magyar táj elsuhanó zöldjei között végre nem kellett senkire figyelnem. Megérkeztem Tihanyba, kibéreltem egy olcsó szobát egy idős házaspárnál. Az első este sétáltam a parton, hallgattam a hullámokat és azt gondoltam: ezt megérdemlem.

De már másnap reggel hiányzott a gyerekek zsivaja. Hiányzott Kata halk panaszkodása is. Próbáltam elnyomni az érzést: elmentem egy csárdába ebédelni, beszélgettem a pincérrel, aki azt mondta: – Az én feleségem sosem engedne el egyedül! – Nevetett hozzá, de a szavai belém martak.

A harmadik napon jött a telefonhívás. Kata hangja fáradt volt és dühös. – Lili egész éjjel lázas volt. Marci elesett és felszakadt a térde. Én meg nem tudom már, hogy bírjam tovább! Hogy gondoltad ezt?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, miközben a Balaton vize csillogott előttem.

Este lementem a partra. Egy idős bácsi ült mellettem a padon. Ránéztem és csak annyit mondtam: – Elmenekültem otthonról.

Ő bólintott. – Én is egyszer megtettem – mondta halkan. – De utána sokáig kellett visszanyernem a családom bizalmát.

Hazafelé a vonaton végig Katára gondoltam. Vajon megbocsát majd? Vajon értékelni fogja, ha elmondom neki, mennyire hiányzott?

Otthon csend fogadott. Kata nem szólt hozzám napokig. A gyerekek is furcsán néztek rám. Próbáltam mindent jóvátenni: főztem vacsorát, játszottam Marcival és Lilivel, de éreztem, hogy valami eltört.

Egy este leültünk Katával beszélgetni.
– Miért mentél el? – kérdezte halkan.
– Mert úgy éreztem, megfulladok – vallottam be. – De rájöttem, hogy nélkületek semmi vagyok.
Kata sokáig hallgatott.
– Én is néha így érzem magam – mondta végül könnyes szemmel. – De én nem mehetek el.

Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz. Megtanultam: az igazi ünnep az együtt töltött idő.

Vajon hányan érzik még úgy magukat Magyarországon, mint én akkor? Hányan menekülnének el otthonról legalább egy napra? És vajon hányan merik ezt bevallani maguknak vagy egymásnak?