Egyedül a városban: Egy 68 éves anya kiáltása a családjáért

– Anya, ezt már megbeszéltük – mondta Zsuzsi a telefonban, hangjában türelmetlenség vibrált. – Nem tudsz hozzánk költözni. Nincs hely, és… egyszerűen nem fér bele az életünkbe.

A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögre körül. A lakás csendje szinte fojtogató volt, csak az utca zaja szűrődött be a negyedik emeleti ablakon. A szívem összeszorult. Hatvannyolc éves vagyok, özvegy, és már évek óta egyedül élek ebben a budapesti panelban. A férjem, Laci, öt éve ment el. Azóta minden napom ugyanúgy telik: reggel kávé, délelőtt séta a közeli parkban, délután tévé vagy olvasás. Néha elmegyek a piacra, csak hogy emberek között legyek.

A gyerekeim – Zsuzsi és Gábor – mindketten családot alapítottak. Zsuzsiék Zuglóban laknak egy háromszobás lakásban, két kisgyerekkel. Gáborék Újpesten élnek, ők is ketten a feleségével, de náluk sincs hely, mondják. Mindig ezt mondják.

– De hát anya, miért nem próbálsz meg valami klubba járni? – kérdezte Gábor múltkor. – Vannak időseknek szervezett programok is.

– Nem érzed magad furcsán? – kérdeztem vissza akkor. – Hogy a saját anyádnak azt mondod: nem férsz bele az életünkbe?

Gábor csak hallgatott. Aztán gyorsan elköszönt.

Azóta is visszhangzik bennem ez a mondat. Vajon tényleg ennyire teher vagyok? Egész életemben értük dolgoztam. Mindent feladtam, hogy nekik jobb legyen. Laci halála után is csak az tartott életben, hogy néha meglátogattak az unokák. De mostanában már az is ritka.

A magány lassan bekúszik az ember bőre alá. Eleinte csak esténként érzed, amikor lekapcsolod a villanyt, és senki sem szól hozzád. Aztán már nappal is ott van: amikor a boltban rád mosolyog a pénztárosnő, de tudod, hogy csak udvariasságból teszi. Amikor az utcán elmennek melletted az emberek, mintha láthatatlan lennél.

Egyik este elhatároztam, hogy újra beszélek Zsuzsival. Felhívtam.

– Zsuzsi, kérlek… – kezdtem halkan. – Nagyon nehéz nekem egyedül. Nem tudnám legalább egy időre nálatok kipróbálni?

– Anya, ne haragudj, de most tényleg nem megy – sóhajtott fel. – A gyerekek is betegek voltak múlt héten, alig alszunk. És őszintén… nem akarom, hogy feszültség legyen köztünk.

– Feszültség? Miért lenne feszültség?

– Mert másképp élünk már. Te mindig mindent meg akarsz mondani… Emlékszel tavaly karácsonykor is mennyi vita volt?

Elhallgattam. Igen, emlékeztem. Akkor is csak segíteni akartam: ne adják a gyerekeknek azt a sok édességet, ne hagyják őket egész nap a tévé előtt. De ebből csak veszekedés lett.

Letettem a telefont, és sírtam. Nem hangosan, csak úgy csendben folytak a könnyeim.

Másnap reggel elmentem a piacra. Az egyik árus néni rám mosolygott.

– Hogy van ma, Ilonka néni? – kérdezte.

– Köszönöm, megvagyok – válaszoltam erőtlenül.

Hazafelé menet megálltam a parkban egy padon. Egy idős férfi ült mellettem.

– Magának is nehéz egyedül? – kérdezte hirtelen.

Ránéztem. A szeme fáradt volt, de kedves.

– Nagyon – feleltem őszintén.

Beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy ő is özvegy, két lánya van, de egyik sem látogatja gyakran. Elmesélte, hogy néha úgy érzi: mintha már nem lenne helye ebben a világban.

– Régen minden más volt – mondta sóhajtva. – Együtt éltek a családok. Most meg mindenki rohan valahova.

Hazafelé azon gondolkodtam: talán tényleg én vagyok túl régi vágású. Talán nem szabadna ennyire ragaszkodnom ahhoz, hogy együtt legyünk.

De hogyan lehet elfogadni ezt a magányt? Hogyan lehet újra értelmet találni nap mint nap?

Este felhívtam Gábort is.

– Fiam… csak hallani akartam a hangodat – mondtam halkan.

– Anya, minden rendben? – kérdezte aggódva.

– Igen… csak néha olyan üres ez a lakás.

– Tudod mit? Hétvégén átmegyünk hozzád ebédre – mondta végül.

Ez adott egy kis reményt. De tudom: ez csak pár óra lesz majd az életemből. Utána megint jönnek a hosszú esték.

Most itt ülök az ablakban és nézem az esti fényeket Budapesten. Vajon hányan ülnek még így magukban ebben a városban? Hányan érzik azt, amit én?

Talán tényleg túl sokat várok el tőlük? Vagy jogom van ahhoz, hogy ne legyek egyedül? Önök mit gondolnak erről?