Egyedül az asztalnál – Egy váratlan találkozás története

– Szabad ez a hely? – kérdeztem, miközben a kabátomról csöpögött a víz, és a presszóban minden asztal foglalt volt, kivéve azt az egyet, ahol egy idős asszony ült magában. A tekintete a gőzölgő leves fölött elrévedt, mintha valami egészen máshol járna.

– Persze, fiam, ülj csak le – mondta halkan, de a hangjában volt valami furcsa melegség, amitől rögtön otthonosabbnak éreztem magam ebben a kopott kis helyen.

A nevem Gábor. Huszonnyolc éves vagyok, és épp most veszítettem el az állásomat egy budapesti reklámügynökségnél. Aznap délután úgy éreztem, mintha minden összeesküdött volna ellenem: a főnököm rideg szavai még mindig visszhangoztak a fejemben, és a barátnőm is szakított velem előző este. A presszóba menekültem az eső elől, de leginkább önmagam elől.

– Ilona vagyok – mutatkozott be az asszony, miközben letörölte a leveseskanalat. – Ritkán ül le hozzám valaki. A legtöbben csak néznek, aztán továbbmennek.

– Sokan félnek attól, amit nem ismernek – mondtam halkan.

Ilona elmosolyodott, de a mosoly mögött ott bujkált valami mély szomorúság. – Tudod, Gábor, az ember azt hiszi, hogy idővel megszokja az egyedüllétet. De nem így van. Csak megtanulja elrejteni.

A pincérnő odalépett hozzánk. – Mit hozhatok?

– Egy rántott húst kérek, krumplipürével – mondtam gépiesen.

Ilona rám nézett. – Tudod, régen minden vasárnap rántott húst ettünk a családommal. Most már csak ünnepnapokon engedem meg magamnak.

A beszélgetésünk lassan kibontakozott. Ilona mesélt a férjéről, aki tíz éve halt meg rákban, a fiáról, aki Németországba költözött és csak karácsonykor telefonál. Én pedig meséltem neki az anyámról, akivel hónapok óta nem beszéltem egy csúnya veszekedés után.

– Miért nem keresed meg? – kérdezte Ilona óvatosan.

– Mert félek attól, hogy már nem is hiányzom neki – vallottam be.

Ilona halkan nevetett. – Az anyák mindig várják a gyerekeiket. Akármit is mondanak.

Ahogy ettük a vacsorát, egyre többen néztek ránk a presszóban. Egy fiatal lány a sarokból titokban lefotózott minket a telefonjával. Nem értettem, miért érdekes két idegen közös vacsorája.

– Tudod, Gábor – mondta Ilona –, néha egy idegen többet adhat nekünk, mint azok, akiket egész életünkben ismertünk.

A szavai mélyen megérintettek. Eszembe jutottak a gyerekkori karácsonyok, amikor még együtt volt a családunk. Apám hangja, ahogy nevetve mesélte a régi történeteket. Anyám illata, amikor megsütötte a bejglit. És most? Most csak üres lakás és hideg falak vártak rám.

Ilona hirtelen elhallgatott. A kezét az asztalon pihentette, és láttam rajta, hogy valami nyomja a lelkét.

– Néha azt kívánom, bárcsak újra fiatal lehetnék – suttogta. – Bárcsak lenne még időm mindent másképp csinálni.

– Mit csinálnál másképp? – kérdeztem kíváncsian.

– Többet ölelném meg a fiamat. Kevesebbet dolgoznék. Nem haragudnék annyit apróságokon. És te? Mit bánsz leginkább?

Sokáig hallgattam. Aztán kimondtam: – Hogy nem mondtam elégszer: szeretlek.

A beszélgetésünk végén Ilona megfogta a kezemet. – Köszönöm ezt az estét, Gábor. Régóta nem éreztem magam ilyen élőnek.

Amikor kiléptem a presszóból, már nem esett az eső. A telefonom pittyegett: valaki feltöltötte rólunk készült képet egy közösségi oldalra. A kép alatt ez állt: „Két magányos lélek egymásra talált egy esős estén.” Több százan kommenteltek: „Milyen szép!”, „Többet kellene így tennünk!”, „Megható történet!”

De én tudtam: ez nem csak egy megható történet volt. Ez volt az első lépés afelé, hogy újra megtaláljam önmagam – és talán visszataláljak azokhoz is, akiket elveszítettem.

Most itt ülök az ablakban, nézem az esti fényeket és azon gondolkodom: Vajon hányan ülnek most is magányosan egy asztalnál ebben az országban? És vajon hányan mernek odaülni melléjük?