Egyetlen hiba – Egy testvéri kapcsolat vége?

– Miért nem szóltál, hogy hazaérsz ilyen korán? – kérdeztem Esztert, miközben a konyhapultnál álltam, kezemben egy törött bögrével. A csend, ami utána következett, szinte fojtogató volt. Gábor is ott állt mögötte, karba tett kézzel, arca kemény, mintha már régóta várta volna ezt a pillanatot.

Aznap reggel még reménykedve ébredtem. Az albérletemből már rég ki kellett volna költöznöm, de csak most sikerült összeszedni a bátorságot, hogy Eszterhez forduljak. Mindig is ő volt a család erős tagja, a példaképem – legalábbis gyerekkorunkban. Most azonban minden más volt. Az anyagi gondok összenyomtak, a munkahelyemen leépítések voltak, és úgy éreztem, mindenki elfordult tőlem. Csak Eszter maradt.

– Azt hittem, tudod, hogy Gábor mennyire ragaszkodik a rendhez – mondta Eszter halkan, de a hangjában ott bujkált a feszültség. – Ez a bögre… anyától kaptuk az esküvőnkre.

A kezem remegett. Nem akartam sírni, de éreztem, hogy mindjárt elpattan bennem valami. Egyetlen tárgy miatt ekkora harag? Vagy ez csak ürügy volt arra, hogy kimondják végre: nem kellek ide?

– Sajnálom – suttogtam. – Megpróbálom megjavítani… vagy veszek egy újat.

Gábor felnevetett. – Persze, mert egy új bögre majd visszahozza az emlékeket, ugye? Nem érted te ezt, Zsófi.

Zsófi. Így hívott mindig is Gábor, mintha ezzel is jelezné: sosem leszek igazán családtag. Eszter rám nézett, de nem szólt semmit. A csend mindent elmondott.

Aznap este a szobámban ültem, és hallgattam a falakon átszűrődő vitát.

– Nem maradhat itt sokáig! – hallottam Gábor hangját. – Már az első napján bajt csinál!
– Ő a húgom! – válaszolt Eszter fojtottan. – Most van rá szüksége.
– És nekünk ki segít? Ki fogja helyrehozni ezt az egészet?

A könnyeim hangtalanul folytak. Az ablakon túl Budapest esti fényei villogtak, de én csak azt éreztem: egyedül vagyok.

Másnap reggel Eszter bejött hozzám. Leült az ágyam szélére.
– Zsófi… beszélnünk kell.
– Tudom – mondtam halkan. – Nem akarok gondot okozni.
– Nem erről van szó… csak… Gábor nagyon nehezen viseli a változásokat. És most minden olyan bizonytalan.
– Értem – bólintottam. – De nekem sincs hová mennem.
Eszter szeme megtelt könnyel. – Tudom. De valahogy meg kell oldanunk.

Aznap próbáltam láthatatlan lenni: segítettem főzni, takarítottam, még Gábor kedvenc süteményét is megsütöttem. De amikor este hazaért, csak annyit mondott:
– Ne fáradj, Zsófi. Nem kell bizonygatnod semmit.

A levegő megfagyott közöttünk. Eszter próbált közvetíteni, de minden szó csak olaj volt a tűzre. Gábor egyre ingerültebb lett, én pedig egyre kisebbnek éreztem magam.

Egy hét telt el így. Egy este Eszterrel kettesben vacsoráztunk.
– Emlékszel gyerekkorunkban a régi bögrékre? – kérdeztem halkan.
– Persze – mosolygott halványan. – Mindig összevesztünk rajtuk.
– Most is ugyanaz történik… csak most már nem tudunk kibékülni?
Eszter elfordította a fejét. – Felnőttünk. Minden bonyolultabb lett.

Aznap éjjel eldöntöttem: nem maradhatok tovább. Nem akartam tovább terhelni őket – vagy magamat.

Reggel összepakoltam a kevés holmimat. Eszter a konyhában talált rám.
– Hová mész?
– Megpróbálok újra talpra állni… egyedül.
– Zsófi…
– Ne aggódj miattam. Inkább magadra vigyázz.

Gábor nem szólt semmit, csak bólintott, amikor elmentem mellettük az ajtóban.

Az utcán állva visszanéztem a házukra. Vajon tényleg ennyit ér egy testvéri kapcsolat? Egyetlen hiba miatt mindent elveszíthetünk? Vagy csak mi nem tudtuk jól szeretni egymást?

„Ha újrakezdhetném, vajon másképp alakulna minden? Ti mit tennétek a helyemben?”