Éjszaka kopogtak: Amikor a sógornőm menedéket kért nálam gyerekeivel

– Zsuzsi, kérlek, engedj be! – Dóra hangja remegett, ahogy az ajtóban állt, két kicsi gyerek kapaszkodott a kabátjába. Az eső zuhogott, a villámok fényében láttam, mennyire elcsigázottak. A szívem összeszorult.

– Mi történt? Hol van Ádám? – kérdeztem, miközben beengedtem őket a meleg előszobába.

Dóra csak sírt. A gyerekek – Bence és Lili – némán ültek le a cipős szekrény mellé. Aztán Dóra összeszedte magát: – Ádám… elment. Nem jött haza. Megint. És most már biztos vagyok benne, hogy van valakije.

A szavak úgy hasítottak belém, mint egy kés. Hirtelen visszarepültem az időben: anyám arca, amikor apám nem jött haza; a hűtőben csak egy doboz margarin; az iskolában szégyenkezve hallgattam, ahogy mások mesélnek a családi nyaralásokról.

– Maradjatok itt ma éjjel – mondtam halkan. – Majd reggel kitaláljuk, hogyan tovább.

Az éjszaka csendjében Dóra a kanapén ült, én pedig teát főztem neki. A gyerekek már aludtak. – Zsuzsi, én nem tudom ezt tovább csinálni – suttogta. – Ádám mindig azt mondta, hogy csak sokat dolgozik. De most már tudom… Láttam az üzeneteket a telefonján. Egy nő… Virág. Drága parfümöt vett neki, miközben nekünk azt mondta, nincs pénz új cipőre Bencének.

A teásbögre megremegett a kezemben. Pontosan ezt éltem át gyerekként. Apánk is mindig azt mondta anyának: „Majd lesz jobb.” De sosem lett. Anyám éveken át reménykedett, míg végül összetört benne valami, és beadta a válópert.

– Dóra, tudod… mi is így jártunk anyával – mondtam végül. – Nem tudom, mi a helyes döntés. De azt tudom, hogy nem szabad hagyni, hogy teljesen tönkretegyen minket valaki más önzősége.

Dóra bólintott, de a szeme tele volt félelemmel és bizonytalansággal.

Másnap reggel Ádám felhívott engem. – Zsuzsi, ott van Dóra? – kérdezte idegesen.

– Igen, itt van. És a gyerekek is jól vannak – válaszoltam hidegen.

– Csak egy kis vita volt… Majd hazamegyek este és mindent megbeszélünk.

– Ádám, ne hazudj! Tudom, mi folyik köztetek Virággal – vágtam közbe. – Dóra mindent tud.

A vonal másik végén csend lett. Végül Ádám csak annyit mondott: – Nem akartam ezt…

Letettem a telefont. Dóra rám nézett: – Mit mondott?

– Semmit lényegeset. Csak mentegetőzik.

Aznap este leültünk hárman: Dóra, én és anyánk. Anyám arca megkeményedett az évek során, de most újra láttam rajta azt a régi fájdalmat.

– Lányok, én nem akarom, hogy ugyanazt éljétek át, mint én – mondta anyánk halkan. – De azt is tudom, hogy nem lehet senkit sem erőszakkal megtartani.

Dóra sírva fakadt: – De mit mondjak Bencének és Lilinek? Hogy az apjuk már nem szereti őket?

Anyám átölelte: – Az apjuk szereti őket. Csak rossz döntéseket hozott. De ti ketten erősebbek vagytok annál, mint gondoljátok.

A következő hetekben Dóra nálam maradt a gyerekekkel. Próbáltuk megoldani a mindennapokat: óvoda, iskola, munkahelyi gondok. A pénz szűkösen volt elég; néha együtt főztünk egy nagy fazék levest és három napig azt ettük. A gyerekek kérdezgették: „Mikor jön haza apa?” Dóra ilyenkor csak annyit mondott: „Apa most máshol dolgozik.”

Egy este Bence odajött hozzám: – Zsuzsi néni, te is sírtál régen?

Megsimogattam a fejét: – Igen, Bence. De mindig jobb lett utána.

Közben Ádám néha felbukkant: hozott csokit vagy játékot a gyerekeknek, de Dórával alig beszélt. Egyik este azonban összevesztek az előszobában:

– Miért nem engeded meg, hogy hazavigyem őket? – kérdezte Ádám dühösen.

– Mert nem akarom, hogy újra eltűnj! Nem akarom látni őket sírni! – kiabált vissza Dóra.

Én közéjük álltam: – Elég! A gyerekek mindent hallanak! Gondoljatok rájuk is!

Ádám csak legyintett és elment.

Aznap éjjel Dóra mellett ültem az ágy szélén. – Zsuzsi… ha elválok tőle… mi lesz velünk?

– Nem tudom – válaszoltam őszintén –, de együtt megoldjuk valahogy.

Végül Dóra beadta a válópert. A bíróságon Ádám csak nézett maga elé; Virág nem jelent meg egyszer sem. A gyerekeket Dóránál helyezték el; Ádám láthatást kapott minden második hétvégére.

Az élet lassan visszatért egyfajta rendbe. De minden alkalommal, amikor Bence vagy Lili sírva kérdezte: „Miért nem lakunk már együtt?”, összeszorult a szívem.

Most itt ülök a konyhaasztalnál, nézem Dórát és a gyerekeket vacsorázni. Arra gondolok: vajon tényleg lehet-e újrakezdeni mindent egy ilyen árulás után? Meg lehet-e bocsátani valaha annak, aki ennyi fájdalmat okozott?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy tényleg csak előre lehet nézni?