Éjszakák a csendben: Egy magyar asszony vallomása a hűtlenségről és önmagáról

– Hol voltál már megint, András? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, ujjaimmal a bögre peremét simogatva. Az óra éjjel fél kettőt mutatott, a lakásban csak a hűtő monoton zúgása törte meg a csendet.

András sóhajtott, levette a kabátját, és anélkül, hogy rám nézett volna, csak ennyit mondott:
– Dolgoztam, tudod jól. Ne kezdjük ezt megint.

A szívem összeszorult. Már hónapok óta így ment ez. Hétköznapokon későn jött haza, hétvégén pedig gyakran elutazott „céges tréningre” vagy „baráti horgászásra”. Eleinte elhittem neki. Aztán egyre több apró jel bukkant fel: ismeretlen parfümillat a ruháján, idegen női hajszálak az autóban, és az a ridegség, ami minden mozdulatából áradt felém.

Nem vagyok már fiatal – ötvenhárom éves vagyok –, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd így kell rettegnem attól, hogy elveszítem azt az embert, akivel harminc éve együtt élek. A lányunk, Dóra már kirepült, Budapesten dolgozik, ritkán jár haza. A fiam, Gergő még egyetemista Szegeden, ő is csak ünnepekkor jön. A ház üres lett körülöttem, csak András maradt – vagyis azt hittem, hogy maradt.

Egyik este, amikor András a fürdőben volt, megcsörrent a telefonja. Egy üzenet villant fel a kijelzőn: „Várom már a hétvégét. Szeretlek. – Zsuzsa”. A gyomrom görcsbe rándult. Zsuzsa? Ki az a Zsuzsa? Nem volt bátorságom elolvasni az üzeneteket, de tudtam: vége mindennek.

Másnap reggel nem szóltam semmit. Csak néztem Andrást, ahogy kávét főz magának, mintha minden rendben lenne. Az arca fáradtnak tűnt, de a szemében valami idegenség csillant meg. Megpróbáltam beszélni vele.

– András, mi történik velünk? – kérdeztem remegő hangon.
– Semmi – felelte kurtán. – Csak sok a munka.
– Ne hazudj nekem! – tört ki belőlem a kétségbeesés. – Tudom, hogy van valakid.

Először tagadott. Aztán dühösen rám förmedt:
– Mit akarsz hallani? Hogy boldogtalan vagyok? Hogy már nem érzem magam férfinak melletted? Hogy Zsuzsa fiatalabb és figyelmesebb?

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Nem tudtam megszólalni. Csak ültem ott némán, miközben ő felkapta a táskáját és kiviharzott az ajtón.

Aznap egész nap sírtam. Anyámhoz akartam menni vigasztalásért, de ő már rég nincs köztünk. Barátnőim közül is sokan elfordultak tőlem az évek során – ki külföldre ment dolgozni, ki egyszerűen eltávolodott. Egyedül maradtam a fájdalmammal.

A következő hetekben András egyre kevesebbet járt haza. Néha napokig nem láttam. A gyerekeknek nem mertem elmondani semmit – nem akartam őket terhelni ezzel a szégyennel. A szomszédok is furcsán néztek rám; mintha mindenki tudott volna valamit, amit én csak most kezdtem felfogni.

Egy vasárnap este Dóra váratlanul hazajött. Azonnal észrevette rajtam a változást.
– Anya, mi baj van? Miért vagy ilyen levert?

Nem bírtam tovább magamban tartani.
– Apádnak van valakije – suttogtam könnyek között.
Dóra átölelt.
– Anya, nem te tehetsz róla! Ez nem a te hibád!

De én mégis hibásnak éreztem magam. Vajon mit rontottam el? Miért nem vettem észre korábban? Miért nem harcoltam jobban érte? Vagy talán pont az volt a baj, hogy túl sokáig harcoltam egyedül?

A következő napokban Dóra mellettem maradt. Segített rendet rakni a házban és az életemben is. Elmentünk sétálni a Tisza-partra, beszélgettünk hosszú órákon át. Lassan kezdtem rájönni: nem András miatt vagyok értékes vagy értéktelen. Az én életem is számít.

Egy este Gergő is hazajött Szegedről. Leültünk hárman vacsorázni – először hosszú idő után újra nevetés töltötte be a házat. Persze ott volt bennem a fájdalom is, de már nem voltam egyedül vele.

András végül elköltözött Zsuzsához. A válás csendben zajlott le; egyikünk sem akart harcolni már semmiért. A gyerekek mellettem maradtak – legalábbis lélekben –, és ez adott erőt ahhoz, hogy újra felépítsem magam.

Most itt ülök ugyanannál a konyhaasztalnál, ahol annyi éjszakát töltöttem könnyek között. Már nem félek a csendtől. Néha még mindig hiányzik András – vagy inkább az az élet, amit vele képzeltem el –, de tudom: új fejezet kezdődött az életemben.

Vajon hányan élnek még ma Magyarországon úgy, hogy inkább hallgatnak és tűrnek? Hányan hiszik el magukról, hogy már nem fontosak senkinek? Talán most rajtam a sor kérdezni: ti mit tennétek az én helyemben?