„Eladod a házat, hogy megmentsd a bátyádat?” – Egy magyar családi dráma belülről

– Nem hiszem el, hogy ezt kéred tőlem, anya! – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. A szomszéd házból átszűrődött a tévé hangja, de nálunk csak a feszültség zúgott.

– Zsuzsi, te és Gábor még fiatalok vagytok, tele energiával. Eladhatnátok azt a lakást, amit úgyis csak néhány éve vettetek. A bátyádnak most nagyobb szüksége van rá! – mondta anyám, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

A szívem összeszorult. Ott ült velem szemben az asszony, aki felnevelt, de most úgy éreztem, mintha egy idegen beszélne hozzám. A bátyám, Tamás, mindig is anyám kedvence volt. Gyerekkoromban is ő kapta a legszebb ajándékokat, őt vitték különórákra, nekem pedig azt mondták: „Te úgyis okos vagy, Zsuzsi.”

Most pedig itt ülök harminchárom évesen egy zuglói panellakásban, amit Gáborral együtt vettünk meg hat év kemény munka után. Minden hónapban félretettünk, lemondtunk nyaralásokról, új ruhákról, csak hogy egyszer saját otthonunk legyen. És most anyám azt akarja, hogy adjam fel mindezt Tamás miatt.

– Anya, miért nekem kellene megoldanom Tamás problémáit? – kérdeztem halkan. – Ő is felnőtt ember. Miért nem tud magáról gondoskodni?

Anyám arca megkeményedett. – Mert ő most bajban van! Elvesztette az állását, elhagyta a felesége… Nem hagyhatjuk az utcán!

– És én? Mi lesz velem? Mi lesz Gáborral? Nekünk nem számít az otthonunk?

Anyám csak legyintett. – Ti fiatalok vagytok. Újrakezdhetitek. Tamásnak most nincs más esélye.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Gábor csendben ült mellettem, szorosan fogta a kezem. Tudtam, hogy ő is dühös és csalódott. Ő sosem kapott semmit az én családomtól, mégis mindig mellettem állt.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Gábor átölelt.

– Ne hagyd magad – suttogta. – Ez a mi életünk is.

Másnap Tamás hívott. – Hallottam anyától… Ugye segítesz?

A hangja könyörgő volt, de valahol éreztem benne azt a régi fölényt is. Mindig is úgy gondolta, neki jár minden segítség.

– Tamás, nem adhatom el a lakást – mondtam ki végül remegő hangon. – Ez az egyetlen dolog az életemben, amit magamnak teremtettem.

– Mindig is önző voltál! – csattant fel. – Anyánk is ezt mondja!

Letette. A szívem összetört.

A következő hetekben anyám nem hívott. Tamás sem keresett többet. Egyedül maradtam a döntésemmel és a bűntudatommal. Az ünnepeken sem hívtak át. A Facebookon láttam egy képet: anyám és Tamás együtt vacsoráznak egy kisvendéglőben. Én nem hiányoztam nekik.

Gábor próbált vigasztalni.

– Egyszer majd megértik – mondta halkan.

De én tudtam: talán soha nem fogják.

Egy este hazafelé sétáltam a villamosmegállóból. Az utcán hideg szél fújt, de én csak mentem előre. Eszembe jutottak gyerekkorom karácsonyai: Tamás új biciklit kapott, én egy könyvet. Akkor is csendben tűrtem.

Most először mondtam nemet.

Azóta eltelt fél év. Anyám néha ír egy-egy üzenetet: „Remélem jól vagy.” De sosem kér bocsánatot. Tamás újra talált munkát, albérletben lakik valahol Kőbányán.

Én pedig minden reggel hálát adok azért a kis zuglói lakásért, amit Gáborral együtt építettünk fel magunknak.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben?