Eladtam az otthonom, hogy segítsek a gyerekeimnek – most mégis egyedül maradtam

– Anya, biztos vagy benne? – kérdezte Zsuzsi, a lányom, miközben a régi konyhaasztalnál ültünk, és a kávé lassan kihűlt a bögréjében.

A lakásban már dobozok hevertek mindenhol. Harminc év emlékei zsúfolódtak össze kartonpapírba és zsákokba. A nappali ablakából még utoljára végignéztem a játszótéren, ahol Zsuzsi és Gergő, a fiam, gyerekként kergetőztek. A szívem összeszorult.

– Persze, hogy biztos vagyok – hazudtam. – Nektek most nagyobb szükségetek van rá, mint nekem.

Valójában minden porcikám tiltakozott. De láttam, mennyire nehéz Zsuzsiéknak: két gyerek, albérletben, mindig számolgatják a pénzt. Gergőék is csak egy szűkös panelban éltek, ahol alig fértek el hárman. Úgy éreztem, kötelességem segíteni.

A lakás eladásából származó pénzt igazságosan elosztottam közöttük. Én pedig beköltöztem egy kis garzonba a város másik végén. Azt mondtam magamnak: legalább lesz időm olvasni, kertészkedni a balkonon, új barátokat szerezni.

Az első hetekben még mindenki lelkes volt. Zsuzsiék segítettek pakolni, Gergő is hozott virágot az új lakásba. De aztán… mintha mindenki visszatért volna a saját életébe. Egyre ritkábban csörrent meg a telefonom. A vasárnapi ebédek elmaradtak. A kisunokáim hangját már csak a háttérből hallottam, amikor Zsuzsi néha-néha felhívott.

Egyik este ültem a kanapén, és bámultam a tévét. A híradóban arról beszéltek, mennyire magányosak az idősek Magyarországon. Elnevettem magam – keserűen. Mintha rólam szólt volna.

Egy hétfő reggel aztán összeszedtem magam, és felhívtam Zsuzsit.

– Szia, anyu! – szólt bele sietősen. – Most épp rohanok a munkába, de minden rendben?

– Csak gondoltam, beugorhatnék hozzátok valamikor. Rég láttalak titeket.

– Hát… most elég húzós minden. A gyerekek betegeskednek, András sokat dolgozik… Majd jelentkezem, jó?

Letettem a telefont. A könnyeim potyogtak. Hát ennyi? Ennyit értem?

Gergő sem volt más. Amikor végre eljött hozzám, csak a pénzről beszélt: mennyibe kerül az iskola, mennyi a rezsi. Meg sem kérdezte, hogy vagyok.

A szomszéd néni – Marika – egyszer áthívott kávéra. Ő is egyedül él.

– Tudja, Ilonka – mondta –, én már nem várok semmit a gyerekeimtől. Megtanultam magamnak örülni.

De én nem tudtam beletörődni. Mindig azt hittem, ha mindent odaadok a családomnak, akkor majd szeretnek és szükségük lesz rám.

Egy nap aztán váratlanul becsöngetett Zsuzsi. Az arca fáradt volt, de mosolygott.

– Anyu, bocsánat, hogy mostanában eltűntem… Tudom, hogy sokat tettél értünk. Csak néha úgy érzem, nem tudok megfelelni sem neked, sem magamnak.

Leültünk egymással szemben. Hosszú csend következett.

– Én csak azt szeretném – mondtam halkan –, hogy néha gondoljatok rám. Nem kell nagy dolgokat csinálni… csak néha legyetek itt.

Zsuzsi megfogta a kezem.

– Megpróbálom jobban csinálni – suttogta.

Azóta talán egy kicsit többet hívnak. De már nem ringatom magam illúziókba. Megtanultam: az áldozatot nem mindig hálálják meg úgy, ahogy várjuk.

Néha azon gondolkodom: vajon jól tettem? Vajon tényleg ennyit ér egy anya szeretete? Ti mit gondoltok erről?