Elég bátor vagyok szembeszállni az anyósommal?

– Már megint mit csinálsz, Zsófi? – csattant fel az anyósom, amikor a konyhában próbáltam megpucolni néhány krumplit a vasárnapi ebédhez. – Nem így kell azt! Ha így folytatod, sosem tanulsz meg rendesen főzni.

A kés megállt a kezemben. A gyomrom összeszorult, ahogy minden alkalommal, amikor Éva néni belépett a lakásunkba. Mióta megtudta, hogy babát várok, mintha csak még jobban figyelné minden mozdulatomat. Azt mondja, csak segíteni akar, de minden szava mögött ott bujkál a kritika: „Így nem lesz egészséges a gyerek”, „A fiam jobbat érdemelne”, „Régen mi bezzeg másképp csináltuk”.

– Sajnálom, Éva néni – motyogtam halkan, de már előre tudtam, hogy mindegy, mit mondok.

A férjem, Gábor, épp a nappaliban szerelte össze a kiságyat. Hallotta a hangosabb szót, de csak egy pillanatra nézett fel. Mindig azt mondja: „Anyám ilyen, ne vedd magadra!” De hogyan ne venném magamra, amikor minden nap egyre kisebbnek érzem magam mellette?

Aznap este, amikor Éva néni végre hazament, leültem Gábor mellé.

– Nem bírom tovább – suttogtam könnyes szemmel. – Miért kell mindig megaláznia engem? Miért nem állsz ki mellettem?

Gábor sóhajtott. – Tudod, hogy szeretlek. De anyám már csak ilyen. Majd idővel elfogad.

– De mi van, ha sosem fogad el? – kérdeztem remegő hangon.

Az éjszaka alig aludtam valamit. A kisbabánk mocorgott a hasamban, mintha ő is érezné a feszültséget. Másnap reggel újra csörgött a kapucsengő. Éva néni volt az, kezében egy tálca süteménnyel és újabb tanácsokkal.

– Zsófikám, láttam tegnap, hogy mennyire fáradt vagy. Biztos nem eszel eleget. Tudod, amikor én várandós voltam Gáborral… – kezdte újra a történetet, amit már ezerszer hallottam.

Valami bennem eltört.

– Éva néni! – szóltam rá hirtelen, hangosabban, mint szerettem volna. – Kérem, hagyja abba! Nem vagyok gyerek. Szeretném magam eldönteni, hogyan élek és hogyan nevelem majd a gyerekemet.

A levegő megfagyott közöttünk. Éva néni arca elvörösödött.

– Hogy beszélsz velem? Én csak segíteni akarok! – kiáltotta.

– De nekem nem segítség az állandó kritika! – vágtam vissza remegő hangon. – Fájdalmat okoz vele. Úgy érzem, sosem leszek elég jó önnek.

Gábor ekkor lépett be a konyhába. Látta az arcunkat, és rögtön tudta, hogy baj van.

– Mi folyik itt? – kérdezte idegesen.

– A feleséged tiszteletlen velem! – fakadt ki Éva néni.

– Nem vagyok tiszteletlen – mondtam halkan –, csak szeretném végre elmondani, hogy mennyire bántanak a szavai.

Gábor zavartan nézett rám, majd az anyjára.

– Anya… talán tényleg túlzásba viszed néha. Zsófi most érzékenyebb is… Próbálj meg kicsit visszafogottabb lenni.

Éva néni döbbenten nézett a fiára. Talán először életében nem volt válasza rögtön mindenre. Csak annyit mondott:

– Látom, már nincs rám szükségetek. Akkor megyek is.

Az ajtó becsapódott mögötte. A lakásban csend lett.

Napokig nem jelentkezett. Gábor próbált vigasztalni, de én csak sírtam. Bűntudatom volt: vajon túl messzire mentem? Vagy végre kiálltam magamért?

Egy hét múlva Éva néni felhívott.

– Zsófi… beszélhetnénk? – kérdezte csendesen.

Találkoztunk egy cukrászdában. Őszintén elmondtam neki mindent: mennyire fájtak a szavai, mennyire féltem attól, hogy sosem leszek elég jó menye vagy anya. Láttam rajta, hogy meglepte az őszinteségem.

– Nem akartalak bántani – mondta végül halkan. – Csak féltelek titeket… és talán félek attól is, hogy elveszítem a fiamat.

Ekkor értettem meg: neki is vannak félelmei. Nem ellenségem akar lenni, csak ő is bizonytalan az új helyzetben.

Azóta lassan javult a kapcsolatunk. Nem lettünk legjobb barátnők, de legalább már tudunk beszélgetni anélkül, hogy minden szava tőrként hatna rám.

Most itt ülök a kisbabánkkal a karomban és azon gondolkodom: Vajon minden családban ennyire nehéz megtalálni az egyensúlyt? Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg jobb lett így mindannyiunknak?