Elég volt a sógornőmből – Egy magyar családi dráma hétvégéről hétvégére
– Már megint itt van? – kérdeztem magamtól halkan, miközben a konyhában álltam, és hallottam, ahogy Hajnalka nevetve mesél valamit Fülöpnek a nappaliban. A hangja betöltötte az egész lakást, mintha csak ő lenne az úr a házban. Az órára néztem: péntek este hat óra. Pontosan tudtam, hogy mostantól vasárnap estig minden percünket ő fogja uralni.
Fülöp és én tíz éve vagyunk házasok. Szeretem őt, de az utóbbi időben egyre nehezebben viselem ezt a hétvégi inváziót. Hajnalka, a sógornőm, minden pénteken megjelenik egy nagy táskával, mintha csak hazajönne. Sosem kérdezi meg, zavar-e minket, vagy hogy esetleg mást terveztünk-e. Csak jön, leül a kanapéra, és elkezdi mesélni a heti munkahelyi pletykákat, panaszkodik az anyánkra, vagy éppen kritizálja a főztömet.
– Jaj, Zsuzsi, ezt a lecsót kicsit jobban is meg lehetett volna fűszerezni – mondta múltkor is, miközben Fülöp bólintott, mintha egyetértene vele. Én csak mosolyogtam, de belül forrtam a dühtől.
Az első években még próbáltam kedves lenni. Gondoltam, Hajnalka csak magányos, hiszen még mindig egyedül él a panelban Zuglóban. De mostanra már úgy érzem, hogy kihasznál minket. A hétvégéink nem rólunk szólnak, hanem róla. Ha el akarunk menni kirándulni vagy moziba, Hajnalka mindig velünk akar jönni. Ha kettesben vacsoráznánk Fülöppel, Hajnalka megsértődik.
Egyik szombat este már nem bírtam tovább. A vacsora után félrehívtam Fülöpöt a hálószobába.
– Fülöp, beszélnünk kell – kezdtem remegő hangon. – Nem bírom tovább ezt a helyzetet. Szeretnék végre kettesben lenni veled hétvégente. Hajnalka mindig itt van, és úgy érzem, mintha nem is lenne saját otthonunk.
Fülöp zavartan nézett rám.
– De hát ő a húgom! Egyedül van… Nem akarom megbántani.
– És engem? Engem nem bántasz meg ezzel? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.
Aznap este alig aludtam valamit. Hajnalka hangja még álmomban is visszhangzott: „Zsuzsi, ezt így szokás csinálni? Zsuzsi, te tényleg így gondolod?”
Másnap reggel Hajnalka már a konyhában főzte a kávét. Úgy mozgott ott, mintha az övé lenne minden. Amikor beléptem, rám mosolygott.
– Jaj, Zsuzsi, ne haragudj már rám! Tudom, hogy sokat vagyok itt… De olyan jó nálatok! Olyan igazi otthon ez…
Nem tudtam mit mondani. Egyszerre sajnáltam is őt meg nem is. Vajon tényleg csak társaságra vágyik? Vagy egyszerűen nem érzi a határokat?
Aznap délután Fülöp anyja is felhívott.
– Zsuzsikám, Hajnalka mondta, hogy mostanában feszültség van köztetek. Ugye nem lesz baj? Tudod, mennyire fontos neki a család…
Éreztem, hogy lassan mindenki ellenem fordul. Mintha én lennék az önző feleség, aki el akarja választani a testvéreket egymástól.
A következő hétvégén eldöntöttem: beszélek Hajnalkával négyszemközt. Amikor Fülöp elment bevásárolni, leültem mellé a kanapéra.
– Hajnalka – kezdtem óvatosan –, szeretném, ha megértenéd: nagyon örülünk neked, de néha szükségünk lenne egy kis magánéletre is Fülöppel. Nem baj, ha néha inkább otthon maradnál?
Hajnalka először meglepődött, aztán könnyek szöktek a szemébe.
– Azt hittem… ti vagytok az egyetlen családom – suttogta.
– Azok is vagyunk – mondtam halkan –, de nekünk is kell idő egymásra.
Azóta eltelt pár hét. Hajnalka ritkábban jön át, de amikor itt van, próbálok türelmesebb lenni vele. Fülöp is megértette végre az álláspontomat.
De néha még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon hol húzódik a határ önzetlenség és önfeladás között? Meddig lehet tűrni valamit csak azért, mert „család”? Ti mit tennétek a helyemben?