Elengedni a múltat – Egy anya dilemmája a saját fia árnyékában

– Anyu, ezt most már tényleg meg kell beszélnünk! – Péter hangja élesen hasít a nappali csendjébe. Az ablakon túl szürke, esős délután borul a városra, a falióra kattogása mintha csak az idő múlását hangsúlyozná. A kezem remegve szorítja a kávéscsészét, ahogy próbálom összeszedni a gondolataimat.

– Nem értem, miért kellene eladnom a lakást, Péter – mondom halkan, de érzem, hogy hangom elárulja a félelmemet. – Ez az otthonom. Itt nőttél fel te is.

Péter idegesen járkál fel-alá a szőnyegen. – Anyu, már nem tudsz egyedül mindent megcsinálni. A múlt héten is elestél a fürdőben! Mi lesz, ha legközelebb nem tudsz felkelni? Nálunk biztonságban lennél. Zsuzsa is mondta, hogy szívesen segít.

Zsuzsa, a menye. Mindig kedves velem, de érzem rajta, hogy feszélyezi a jelenlétem. Három gyerekük van, örökös rohanás az életük. Vajon tényleg helyem lenne ott? Vagy csak teher lennék?

Az asztalon ott hevernek a papírok: ingatlanos névjegykártyája, egy lakásértékbecslés. Péter mindent előkészített. Olyan gyorsan történik minden, hogy alig kapok levegőt.

– Nem akarok útban lenni – suttogom inkább magamnak, mint neki.

Péter megáll előttem, letérdel, hogy egy szintben legyen velem. – Anya, soha nem lennél útban. Szükségünk van rád. A gyerekek imádnak téged. És… én is szeretném, ha közelebb lennél hozzánk.

De miért érzem mégis azt, hogy valami nincs rendben? Talán mert egész életemben másokért éltem: először apámnak főztem és takarítottam anyám halála után, aztán férjemnek, Lajosnak adtam mindenemet – ő már tíz éve nincs velünk. Amikor Péter megszületett, ő lett az életem értelme. Most pedig… most úgy érzem, mintha mindenki csak döntéseket várna tőlem, de senki sem kérdezné meg igazán: mit szeretnék én?

Aznap este sokáig forgolódom az ágyban. Hallom a szomszéd lakásból átszűrődő tévéműsort, az utcán elhúzó villamos csilingelését. A plafont bámulom és próbálom elképzelni az életemet Péteréknél: egy kis szobában, ahol minden reggel mások ritmusához kell igazodnom. Vajon ott is megtalálnám önmagam? Vagy végleg elveszíteném azt a kevés szabadságot is, ami még maradt?

Másnap reggel Zsuzsa hív telefonon.

– Mari néni, Péter nagyon aggódik magáért. Tudja, mi tényleg örülnénk, ha velünk lakna. A gyerekek is annyit beszélnek magáról! – hangja kedves, de érzem benne a feszültséget.

– Köszönöm, Zsuzsa. Csak… nehéz döntés ez nekem – válaszolom óvatosan.

– Tudom. De gondoljon arra is, mennyivel könnyebb lenne mindenkinek! – mondja gyorsan.

Leteszem a telefont és sírni kezdek. Nem tudom eldönteni: valóban aggódnak értem vagy csak szeretnék egyszerűbbé tenni az életüket? Vajon tényleg jobb lenne mindenkinek?

A következő héten Péter újra eljön. Most már türelmetlenebb.

– Anya, nem várhatunk örökké! Az ingatlanos szerint most jó áron el lehetne adni a lakást. Gondolj bele: abból a pénzből mennyi mindent tudnánk csinálni! Neked is jobb lenne egy kis szobában nálunk, mint itt egyedül.

– És ha nem akarom eladni? – kérdezem halkan.

Péter arca megkeményedik. – Akkor nem tudunk segíteni. Nem tudunk minden nap idejárni ellenőrizni téged.

A szívembe markol a fájdalom. Hát ennyi vagyok? Egy teher? Egy probléma, amit meg kell oldani?

Aznap este átjön Marika néni a szomszédból.

– Hallottam Pétert kiabálni – mondja együttérzően. – Tudod, Mari, én sem adtam el a lakásomat, amikor a lányom kérte. Itt minden emlékem benne van a falakban.

– De mi van, ha egyszer tényleg baj történik? – kérdezem kétségbeesetten.

– Akkor majd segítünk egymásnak – mondja mosolyogva.

Napokig őrlődöm. Minden reggel végigsétálok a lakásban: megsimítom Péter régi játékait a polcon, leülök Lajos foteljába, kinézek az ablakon arra az udvarra, ahol annyit játszottunk együtt. Ez az én életem lenyomata.

Végül meghozom a döntést: nem adom el a lakást. Leülök Péterrel beszélgetni.

– Fiam, szeretlek titeket és tudom, hogy aggódsz értem. De ez az otthonom. Itt érzem magam biztonságban. Ha baj történik, majd segítséget kérek. De kérlek… ne kérd tőlem, hogy mindent feladjak.

Péter először dühös lesz, majd látom rajta a csalódottságot is.

– Rendben van, anya – mondja végül halkan –, de akkor ne várd el tőlünk sem, hogy mindig itt legyünk.

Bólintok és érzem: most először döntöttem magamért. Talán önző vagyok? Vagy csak végre szeretném megtartani azt a kevés önállóságot és méltóságot, ami még maradt?

Most itt ülök az ablakban és nézem az esőt. Vajon jól döntöttem? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bízni abban, akit egész életünkben szerettünk – akkor is, ha úgy érezzük, most már nem értik meg igazán az érzéseinket?