Elfelejtett öregség: Egy nagymama vallomása a magányról és reményről

– Anya, most tényleg nem érek rá! – csattant fel Zsuzsa a telefonban, miközben a háttérben hallottam, ahogy az unokáim veszekednek valamin. – Majd jövő héten átugrunk, jó? Most leteszem! – és már csak a sípolás maradt.

A konyhaasztalnál ültem, előttem a kihűlt tea és a félig megevett vajas kifli. A lakás csendje szinte fojtogató volt. Mióta Sándor, a férjem meghalt három éve, minden nap egyre hosszabbnak tűnt. Azt hittem, a gyerekeim majd gyakran meglátogatnak, hiszen mindannyian Budapesten élünk. De valahogy mindig közbejött valami: munka, iskola, edzés, vagy csak egyszerűen fáradtság.

Régen minden vasárnap együtt ebédeltünk. Emlékszem, ahogy Zsuzsa és Gábor – a fiam – vitatkoztak azon, ki kapja az utolsó rántott húst. Most már csak az üres tányérok maradtak utánuk.

Egyik este, amikor már sötétedett, és a tévében is csak ismétlések mentek, elővettem egy régi fényképalbumot. Néztem a képeket: Zsuzsa ballagása, Gábor első biciklije, Sándor mosolya. Könnyek szöktek a szemembe. Hogy lehet, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól? Mit rontottam el?

Másnap reggel csöngettek. Meglepődve nyitottam ajtót: Marika néni állt ott a szomszédból.
– Jól vagy, Ilonka? Napok óta nem láttalak.
– Köszönöm, jól vagyok – hazudtam. Nem akartam panaszkodni.
– Gyere át délután egy teára! – mondta kedvesen.

Elmentem hozzá. Beszélgettünk a régi időkről, és kiderült, hogy ő is hasonló cipőben jár: a lánya Németországban él, az unokáit csak videóhívásban látja. Együtt sírtunk és nevettünk.

Aznap este elhatároztam, hogy nem várok tovább tétlenül. Írtam egy levelet Zsuzsának és Gábornak is:
„Drága gyerekeim! Hiányoztok. Szeretném, ha újra együtt lennénk legalább egy vasárnapi ebédre. Tudom, mindenkinek nehéz az élete, de nekem ti vagytok mindenem.”

Napokig nem jött válasz. Már kezdtem feladni a reményt, amikor pénteken csöngettek. Zsuzsa állt az ajtóban két gyerekkel.
– Anya… igazad van. Sajnálom. Mindig csak rohantunk…
A konyhában ülve sírtunk mindketten. A kis Lili odabújt hozzám:
– Nagyi, sütsz nekünk palacsintát?

Aznap este Gábor is felhívott:
– Anya, vasárnap jövünk mindannyian. Hozom Évát is meg a fiúkat.

Az ebéd előtti nap izgatottan főztem: húsleves, rántott hús, krumplipüré – ahogy régen. A lakás megtelt élettel: gyerekzsivajjal, nevetéssel. Zsuzsa segített teríteni, Gábor viccelődött velem.
Ebéd után Lili odahozta a rajzát:
– Ezt neked rajzoltam, nagyi! – Egy nagy szívet rajzolt rá.

Este Zsuzsa maradt segíteni elpakolni.
– Anya… tudom, hogy sokszor elhanyagoltunk téged. De mostantól próbálunk többet itt lenni. Megígérem.
– Nem haragszom – mondtam halkan –, csak hiányoztatok nagyon.

Azóta minden második vasárnap együtt ebédelünk. Néha még hétköznap is átjönnek egy kávéra vagy csak beszélgetni pár percre. Marika nénivel is gyakrabban találkozom; néha együtt sétálunk a parkban.

Mégis ott motoszkál bennem a kérdés: vajon hány idős ember ül most is magányosan egy lakásban Budapesten vagy bárhol az országban? Hányan várják hiába a családjukat? Vajon miért felejtjük el azokat, akik annyit adtak nekünk?

Talán most már jobban értékeljük egymást – de vajon meddig tart ez? Ti mit gondoltok: lehet még újraépíteni azt, amit az idő és a rohanás elvett? Vagy örökre nyomot hagy bennünk ez az elhanyagoltság érzése?