Elhagytam a feleségem egy másik nőért – Most könyörgök, hogy visszafogadjon, de ő nemet mondott

– Ne menj el, Gábor! – sírt Anna, miközben a bőröndöm cipzárját húztam fel. A hangja remegett, a szeme vörös volt a sírástól. A nappaliban álltunk, ahol annyi estét töltöttünk együtt, ahol együtt álmodtunk arról, hogy egyszer saját házunk lesz. De én csak a telefonomat szorongattam, várva, hogy Dóra írjon: „Várlak.”

Azt hittem, tudom, mit akarok. Azt hittem, a szenvedély és az újdonság mindent felülír. Anna mellett biztonságban voltam, de Dóra mellett úgy éreztem, újra fiatal vagyok. Elvakított a vágy, és nem vettem észre, hogy amit elveszítek, az sokkal értékesebb annál, amit nyerek.

Anna nem kiabált. Nem vágott hozzám semmit. Csak állt ott, összetörve, és én… én gyáva voltam szembenézni vele. – Sajnálom – mondtam halkan, de tudtam, hogy ez semmit sem jelent.

Az első hetek Dórával izgalmasak voltak. Új lakás, új szokások, új ágy. De ahogy múltak a hónapok, rájöttem: Dóra nem ismer igazán. Nem tudja, hogyan szeretem a kávémat, nem nevet a vicceimen úgy, mint Anna. Egyre többször gondoltam vissza azokra az estékre Annával: amikor együtt főztünk lecsót a kicsi albérletben Zuglóban, amikor együtt nevettünk a régi magyar filmeken.

A vállalkozásom is kezdett szétesni. Anna mindig ott volt mellettem, amikor nehéz volt – most viszont egyedül maradtam a problémáimmal. Dóra nem értette, miért vagyok feszült; ő csak élni akart, bulizni járni, utazni. Egy este összevesztünk egy jelentéktelen dolgon. – Nem vagy te hozzám való – vágta a fejemhez Dóra. Akkor értettem meg igazán: én sem vagyok hozzá való.

Egyik este részegen hívtam fel Annát. – Kérlek… beszélj velem – könyörögtem. – Hibáztam. Vissza akarok menni hozzád.

Anna hallgatott egy ideig. Aztán csak ennyit mondott: – Gábor, én már nem vagyok az az ember, akit elhagytál. És te sem vagy az.

Másnap reggel ott ültem a Margit-szigeten egy padon és bámultam a Dunát. Eszembe jutott minden közös emlékünk: az első randink a Városligetben, az esküvőnk Szentendrén, amikor még azt hittem, örökké tart minden.

Próbáltam újra megkeresni Annát. Elmentem hozzá virággal, de nem nyitott ajtót. Írtam neki levelet: „Bocsáss meg! Tudom, hogy elrontottam mindent. Adj még egy esélyt!”

Hetekig nem válaszolt. Aztán egyszer csak kaptam tőle egy üzenetet: „Gábor, kérlek ne keresgess többet. Túl vagyok rajtad.”

A családom is hátat fordított nekem. Anyám azt mondta: – Fiam, Anna volt az egyetlen nő, akit igazán szerettél. Most már késő bánni.

A barátaim közül is sokan eltűntek mellőlem. Akik maradtak, azok is csak sajnálkozva néztek rám: „Te választottad ezt az utat.”

Egyedül maradtam egy üres lakásban és minden este azon gondolkodtam: hogyan lehettem ennyire vak? Miért nem vettem észre időben, hogy Anna volt az otthonom?

Egy nap összefutottam Annával a piacon. Egyedül volt, de boldognak tűnt. Mosolygott az eladóra és nevetett valamin. Meg akartam szólítani, de nem mertem. Csak néztem őt messziről és éreztem: elveszítettem valamit, amit soha többé nem kapok vissza.

Most itt ülök és írom ezeket a sorokat abban a reményben, hogy talán valaki tanulhat az én hibámból. Egyetlen döntés elég ahhoz, hogy mindent elveszítsünk.

Vajon van még esélyem arra, hogy valaha újra boldog legyek? Vagy örökre bűntudattal kell élnem azért, amit elrontottam? Ti mit tennétek a helyemben?