„Elmentem otthonról, és anyámat hátrahagytam” – Egy testvéri harc és a szabadság ára

– Hogy tehetted ezt velünk, Zsófi? – csattant fel Dóra hangja, miközben a konyhaasztalnál állt, ökölbe szorított kézzel. Az ablakon túl a tyúkok kapirgáltak, mintha semmi sem történt volna, de bent a levegő szinte vibrált a feszültségtől.

Nem néztem rá. A bőröndöm már az ajtó mellett állt, benne az összes ruhám, néhány könyvem és egy fénykép hármunkról. Anyám csendben ült a sparhelt mellett, ujjai görcsösen markolták a konyharuhát. A szeme vörös volt a sírástól, de nem szólt semmit. Csak Dóra beszélt helyette is.

– Mindig is csak magadra gondoltál! – folytatta Dóra. – Mi lesz anyával? Mi lesz az állatokkal? A földdel? Te csak úgy elrohansz, mert azt hiszed, hogy máshol jobb lesz?

A szívem hevesen vert. Tudtam, hogy igaza van – legalábbis részben. De azt is tudtam, hogy ha most nem megyek el, soha nem fogok tudni elszakadni ettől az élettől. És én nem akartam egész életemben ugyanazokat a köröket futni: hajnalban kelni, tehenet fejni, disznót etetni, kapálni a kertben, majd este hullafáradtan beesni az ágyba.

– Dóra, kérlek… – kezdtem halkan. – Nem akarok itt megöregedni. Nem akarom ugyanazt az életet élni, mint anya…

– És szerinted anya ezt akarta? – vágott közbe Dóra. – Szerinted ő nem álmodott másról? De ő itt maradt értünk! Te meg csak úgy eldobod mindezt?

Anyám ekkor felemelte a fejét. A hangja halk volt, de remegett:

– Elég legyen, lányok… Zsófi már döntött.

A csend súlyosabb volt minden szónál. Dóra kiviharzott a konyhából, becsapta maga mögött az ajtót. Anyám rám nézett; a tekintetében egyszerre volt fájdalom és megértés.

– Menj csak, kislányom – mondta végül. – De ne feledd el, honnan jöttél.

Ez volt az utolsó mondat, amit tőle hallottam azon a reggelen.

Az autóbusz ablakából néztem vissza a házra. A kertben Dóra állt, karba tett kézzel, arca kemény volt és zárkózott. Anyám sehol sem látszott. A busz elindult, és én először éreztem magam egyszerre szabadnak és bűnösnek.

Az első hetek Budapesten nehezek voltak. Egy kollégiumban laktam három másik lánnyal: Eszterrel, Katával és Mónikával. Mindannyian vidékről jöttek; mindannyian menekültek valami elől. Esténként hosszú beszélgetéseket folytattunk arról, hogy milyen érzés otthagyni mindent.

– Az én anyám is haragszik rám – mondta egyszer Kata. – De ha visszamennék, megőrülnék.

– Nálunk apám nem bírta elviselni, hogy egyetemre megyek – tette hozzá Mónika. – Szerinte egy nőnek otthon a helye.

Nevettünk rajta, de mindannyian tudtuk: ezek a sebek lassan gyógyulnak csak.

Az első karácsonyt nem otthon töltöttem. Anyám küldött egy csomagot: házi kolbászt, egy üveg baracklekvárt és egy kézzel írt levelet. „Vigyázz magadra! Szeretettel: Anya.” Dóra nem írt semmit.

Aztán teltek az évek. Lediplomáztam, munkát kaptam egy könyvkiadónál. Néha hazamentem hétvégére; anyám mindig örült nekem, de Dóra sosem bocsátott meg igazán. Ő maradt otthon, átvette a gazdaságot, gondoskodott anyáról és az állatokról. Néha úgy éreztem, mintha két külön világban élnénk: én a városban rohanok egyik meetingről a másikra, ő pedig hajnalban kel és fej.

Egyik nyáron anyám beteg lett. Telefonált Dóra:

– Zsófi, most tényleg szükség lenne rád…

Visszamentem pár hétre. Az udvaron minden ugyanúgy állt: a régi almafa alatt rozsdás bicikli, a tyúkok ugyanott kapirgáltak. Anyám gyenge volt; sokat feküdt az ágyban. Dóra fáradtan mosolygott rám.

– Látod? – mondta keserűen. – Ez maradt nekünk.

Segítettem amiben tudtam: főztem, takarítottam, etettem az állatokat. De amikor este lefeküdtem a régi szobámban, éreztem: ez már nem az én életem.

Egy este Dóra bejött hozzám.

– Sosem értettem meg téged – mondta halkan. – Hogy lehet valaki ennyire önző?

– Nem vagyok önző – válaszoltam fáradtan. – Csak élni akartam… máshogy.

– És mi lesz velem? Mi lesz anyával? – kérdezte.

Nem tudtam válaszolni neki.

Anyám végül jobban lett; én visszamentem Budapestre. Dóra maradt otthon.

Most harmincéves vagyok. Van munkám, albérletem, barátaim – de néha még mindig álmodom arról a kis faluról és anyám öleléséről. Néha bűntudatom van; néha büszke vagyok magamra.

Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak mertem más életet választani? Ti mit tettetek volna a helyemben?