Elveszett álmok: Egy apaság árnyékában

– Nem bírom tovább, Zsófi! – András hangja remegett a telefonban, miközben a háttérben hallottam, ahogy Bence sír, és Lili kiabál valamit a szobából. – Egyszerűen nem megy! Nem erre számítottam…

Ott ültem a konyhában, a hajnali kávém felett, és próbáltam nem sírni. A válásunk után mindenki azt hitte, hogy András majd hősiesen helytáll. A bíróságon is úgy tűnt, mintha ő lenne az év apukája. Azt mondta a bíró előtt: „A gyerekeim mindennél fontosabbak nekem.” Akkor még elhittem neki. Talán hinni akartam.

Bence hatéves volt, Lili négy. Két kis örökmozgó, akiknek minden nap újabb kihívás. Az elején András lelkes volt: közös reggelik, játszótér, mesék este. De ahogy múltak a hetek, egyre többször hívott fel kétségbeesetten.

– Miért nem alszik el Lili? Már mindent megpróbáltam! – kérdezte egyik este.
– Próbáltad a régi altatódalt? – kérdeztem fáradtan.
– Nem emlékszem rá… – sóhajtott.

Ekkor döbbentem rá: András sosem volt igazán jelen. Amíg együtt voltunk, mindig rám hagyta az esti rutint. Most pedig ott állt egyedül, és nem tudta, mit kezdjen két síró gyerekkel.

A családunk széthullott. Anyám szerint én vagyok a hibás: „Túl sokat vársz el tőle, Zsófi! Egy férfi nem tud úgy gondoskodni, mint egy anya.” De én csak azt akartam, hogy András is részt vegyen a gyerekek életében.

A barátnőim irigyeltek: „Legalább András vállalta a közös felügyeletet!” De ők nem látták az üres tekintetét, amikor hétvégén visszahozta a gyerekeket. Nem látták, ahogy Bence csendben ül az autóban, Lili pedig hozzám bújik és azt suttogja: „Apa mindig csak a telefonját nézi.”

Egyik este András váratlanul becsöngetett. Karikás szemekkel állt az ajtóban.
– Zsófi… vissza akarom kapni az életemet. Ez így nem megy. Nem tudom csinálni.

Leültünk a nappaliban. A gyerekek már aludtak. András a fejét fogta.
– Emlékszel, amikor még csak ketten voltunk? Minden hétvégén kirándultunk vagy moziba mentünk… Most meg csak pelenkacsere meg hiszti.
– Ezek most a te hétvégéid – mondtam halkan. – A gyerekeidnek szükségük van rád.
– De én… én nem erre vagyok felkészülve. Nem tudom szeretni őket úgy… mint te.

A szívem összeszorult. Hányszor mondtam neki éveken át: „Segíts többet!” Mindig azt felelte: „Majd ha nagyobbak lesznek.” Most pedig itt állt megtörten.

A következő hetekben András egyre többször mondta le a közös hétvégéket. Mindig volt valami kifogás: munka, betegség, fáradtság. A gyerekek várták, de ő ritkán jött el értük.

Egy vasárnap reggel Bence odajött hozzám:
– Anya, apa már nem szeret minket?
– Dehogynem! Csak most sok dolga van – hazudtam könnyes szemmel.

A családi ebédeken anyám továbbra is engem hibáztatott:
– Ha nem váltatok volna el, most minden rendben lenne!
– Anyu, ez nem ilyen egyszerű…

A barátnőim is kezdtek másképp nézni rám. Mintha én lennék az oka annak, hogy András nem bírja az apaságot.

Egy este Lili sírva ébredt:
– Anya, miért nem alszunk már soha apánál?
– Mert apa most pihen – próbáltam magyarázni.
– De én szeretem apát…

Néha azon kaptam magam, hogy irigylem Andrást. Ő visszakapta a szabadságát: új barátnője lett, új munkahelye. Én pedig itt maradtam két gyerekkel és egy összetört szívvel.

Egy nap András felhívott:
– Zsófi… beszélhetnénk? Szeretném látni a gyerekeket… de csak egy órára. Nem tudom tovább vállalni a hétvégéket.

Akkor végleg megértettem: András sosem lesz az az apa, akire szükségük lenne. Nekem kell erősnek lennem helyette is.

Azóta is gyakran gondolkodom: vajon hibáztam-e valahol? Lehet-e egy apát megtanítani szeretni? Vagy vannak emberek, akik egyszerűen nem képesek rá?

Ti mit gondoltok? Meg lehet tanulni jó szülőnek lenni – vagy ez csak kevesek kiváltsága?