Elveszett évek, megtalált remény: Egy anya vallomása a megbocsátásról

– Anna, te tényleg elvetted azt a pénzt a számlámról? – Zsófi hangja remegett a telefonban. A szívem kihagyott egy ütemet. Az ablakon túl a novemberi szél cibálta a kopasz ágakat, de én csak ültem a konyhaasztalnál, kezemben a bögrével, amelyből már rég kihűlt a kávé.

– Hogy gondolhatsz ilyet rólam? – suttogtam. – Én vagyok az anyád.

Zsófi nem válaszolt rögtön. Hallottam, ahogy szipog. Tizenhét éves, érettségire készül, és most először van saját bankszámlája. Azt hittem, büszke rám, amiért mindent egyedül megoldottam. Hogy sosem hagytam magára, amikor az apja elment.

Tizenöt éve történt. Egyik reggel Gábor egyszerűen nem jött haza. Azt mondta, elmegy cigarettáért, de sosem tért vissza. Zsófi akkor még csak kétéves volt. Azóta minden napomat az határozta meg, hogy neki jobb legyen. Két munkahelyen dolgoztam: reggelente a pékségben pakoltam a kenyeret, délután pedig takarítottam az iskolában. Néha még hétvégén is vállaltam plusz órákat az idősek otthonában.

A családunk széthullott. Anyám azt mondta: „Anna, egyedül nem fogod bírni.” De én bírtam. Nem volt más választásom. Zsófi volt az életem értelme.

Most mégis itt ülök ötvenkét évesen, és azt hallom vissza tőle: „Anyu, elloptad a pénzem.”

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, és újra meg újra lejátszottam magamban a beszélgetést. Vajon hol rontottam el? Mindig mindent megbeszéltünk – legalábbis azt hittem.

Másnap reggel Zsófi nem jött haza. Az iskolából egyenesen Rékához ment aludni. Réka anyja, Márta felhívott: „Anna, minden rendben? Zsófi nagyon maga alatt van.”

– Nem tudom – mondtam őszintén. – Talán most nőtt fel igazán.

A munkahelyemen is mindenki látta rajtam, hogy valami nincs rendben. A kolléganőm, Ildikó félrehívott:

– Anna, mi történt?

– A lányom azt hiszi, megloptam – mondtam ki végül. – Pedig soha nem nyúltam hozzá semmijéhez.

Ildikó megszorította a kezem.

– Tudod, néha a gyerekek nem látják azt a sok áldozatot, amit értük hozunk. Csak amikor már ők is szülők lesznek…

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyire elhidegültünk? Vagy csak túl sokat dolgoztam ahhoz, hogy észrevegyem?

Este Zsófi üzenetet írt: „Anyu, beszélhetünk?”

A szívem hevesen vert. Megvártam őt otthon. Amikor belépett az ajtón, láttam rajta: sírt.

– Anyu… – kezdte halkan –, bocsánatot kell kérnem.

Leült mellém az asztalhoz. Elmondta, hogy Réka apja véletlenül utalt át egy nagyobb összeget az ő számlájára – azt hitte, az övére megy –, majd visszavonta az utalást. Zsófi csak azt látta, hogy eltűnt a pénz.

– Annyira szégyellem magam – zokogta –, hogy rád gyanakodtam.

Átöleltem. Éreztem, ahogy remeg a válla.

– Kicsim – suttogtam –, én mindig itt leszek neked. Még akkor is, ha néha hibázol.

Aznap este először beszélgettünk igazán őszintén arról is, mennyire hiányzott neki az apja. Hogy haragszik rá – és rám is –, amiért nem tudtam pótolni mindazt, amit elveszítettünk.

– Anyu, te mindig erős voltál – mondta halkan –, de én néha úgy éreztem magam melletted, mintha árnyékban élnék.

Ez fájt. De igaza volt. Az erőmmel talán elriasztottam attól is, hogy gyengének mutassa magát mellettem.

A következő hetekben sokat beszélgettünk. Elmentünk együtt sétálni a Margitszigetre; leültünk egy padra és csak hallgattuk a Dunát. Zsófi lassan megnyílt: mesélt az első szerelméről, arról, hogy fél az érettségitől és attól is, hogy egyszer majd ő is egyedül marad.

Én pedig elmeséltem neki mindazt, amit sosem mondtam ki: mennyire féltem attól az éjszakától kezdve, hogy Gábor elment; mennyire fájt minden egyes nap nélküle; mennyire nehéz volt úgy szeretni Zsófit, hogy közben magamat is elvesztettem.

Egy este azt mondta:

– Anyu, szerinted lehet újrakezdeni? Lehet még hinni abban, hogy egyszer majd minden rendbe jön?

Nem tudtam biztos választ adni neki. Csak annyit mondtam:

– Talán nem lesz már olyan soha, mint régen volt. De ha egymásnak megbocsátunk… talán lehet jobb is.

Most itt ülök ötvenkét évesen a konyhaasztalnál – ugyanott, ahol annyi mindent átéltem már –, és először érzem azt: talán tényleg van remény arra, hogy begyógyuljanak a régi sebek.

Vajon hányan élnek még így közöttünk? Hány anya és lánya hordozza magában ezeket a kimondatlan fájdalmakat? És vajon képesek vagyunk-e megbocsátani egymásnak időben?