Elveszett ölelés: Egy nagymama harca az unokájáért
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod nekem, Anna! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam. A porcelán csésze megremegett, a teám kilöttyent. A lányom, Anna, szikrázó szemekkel nézett rám, karjaiban szorosan tartotta Lilit, az én drága kisunokámat. – Elég volt, anya! Mindig mindent jobban tudsz, mindig beleszólsz! Nem akarom, hogy Lili ilyen légkörben nőjön fel!
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. A veszekedés már órák óta tartott, de ez volt az a pillanat, amikor valami végleg eltört bennem. Anna felkapta a kabátját, Lilit is magához húzta, és szó nélkül kiviharzottak a lakásból. Az ajtó csattanása még sokáig visszhangzott a fejemben.
Aznap este órákig ültem a sötétben. A lakás üres volt, csak Lili rajzai lógtak a hűtőn, és a kis rózsaszín papucsai hevertek az előszobában. Próbáltam visszaidézni, hol rontottam el. Túl sokat aggódtam? Túl sokszor mondtam el Annának, mit csináljon másképp? Csak jót akartam – de lehet, hogy ezzel mindent tönkretettem.
A következő napokban hiába hívtam Annát. Nem vette fel. Üzenetekre sem válaszolt. Egy hét múlva már biztos voltam benne: eltiltott Lilitől. Az unokám nélkül minden nap egyre hosszabbnak tűnt. Minden reggel megszokásból készítettem két kakaót – egyet magamnak, egyet Lilinek –, aztán sírva öntöttem ki az övét.
Egyik este váratlanul becsöngetett hozzám a szomszédom, Marika néni. – Hallottam, mi történt – mondta halkan. – Tudod, Anna mindig is makacs volt. De majd megenyhül.
– Nem tudom – suttogtam. – Félek, hogy most végleg elveszítettem őket.
Hetek teltek el. Egyre jobban beletemetkeztem az emlékekbe: Lili első lépései, ahogy együtt sütöttünk palacsintát, ahogy rám nevetett a játszótéren. Egy nap azonban ajánlott levelet kaptam: Anna ügyvédje írt. Hivatalosan is megtiltják, hogy találkozzak Lilivel. A papírok között ott volt egy bírósági idézés is.
Aznap éjjel nem aludtam. Csak ültem az ágy szélén, és bámultam a sötétet. Hogy jutottunk idáig? Egyetlen veszekedés miatt most már törvény is elválaszt az unokámtól? Vajon Lili mit gondol? Hiányzom neki? Emlékszik még rám?
A bírósági tárgyalás napján remegő kézzel húztam fel a legszebb ruhámat. A folyosón Annával találkoztam – ő elfordította a fejét. Az ügyvédje hideg hangon sorolta a vádakat: „A nagymama túlzottan beavatkozott a nevelésbe, érzelmileg nyomást gyakorolt az anyára.” Én csak ültem ott némán, és próbáltam visszatartani a könnyeimet.
A bíró végül úgy döntött: egyelőre nem találkozhatok Lilivel. Csak képeslapot küldhetek neki havonta egyszer.
Otthon órákig ültem a képeslap felett. Mit írhatnék egy hétéves kislánynak, akitől eltiltottak? „Nagyon szeretlek” – ennyit írtam végül remegő kézzel.
A hónapok teltek. A magány lassan felemésztett. A barátaim próbáltak vigasztalni: „Majd megenyhül Anna!” De minden nap egyre kevésbé hittem ebben. Egyik este Marika néni átjött egy tál meleg levessel.
– Tudod, Ilona – mondta –, én is összevesztem egyszer a lányommal. Évekig nem beszéltünk. De amikor megszületett az unokám, újra egymásra találtunk.
– És ha nálunk ez nem történik meg? – kérdeztem sírva.
– Akkor is írj neki! Ne add fel!
Így hát minden hónapban írtam Lilinek: meséltem neki a kertben virágzó tulipánokról, arról, hogy mennyire hiányzik nekem a nevetése. Néha választ is kaptam: egy rajzot vagy egy rövid üzenetet Annától – „Lili jól van”.
Egy év telt el így. Egy év magányban, reménykedve és félve. Egyik délután azonban váratlanul csöngettek. Anna állt az ajtóban, karján Lili.
– Csak öt percre jöttünk – mondta feszülten.
Lili rám mosolygott: – Nagyi! Hiányoztál!
Összeölelkeztünk. Anna némán figyelt minket.
– Anya… – kezdte halkan Anna –, talán… talán újra próbálhatjuk.
A könnyeim potyogtak. Tudtam: hosszú út áll előttünk, de talán még nincs minden veszve.
Most itt ülök, és azon gondolkodom: vajon hány nagyszülő él át hasonlót Magyarországon? Hányan szenvednek csendben? Miért olyan nehéz kimondani azt a szót: bocsánat?