Elveszett szerelem nyomában: Egy gyermekkori kötelék újraéledése

– Anna! Várj már! – kiáltottam utána, miközben a poros utcán futottam. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Tizenöt éves voltam, és azt hittem, az élet egyszerű: suli, foci a grundon, és Anna mosolya minden délután. De azon a napon minden megváltozott. Anna apja meghalt egy balesetben, az anyja pedig az italba menekült. Aznap este láttam utoljára Annát, ahogy egy idegen nő kézen fogva elvezeti a szociális autóhoz. Csak álltam ott, bénultan, és nem tudtam segíteni.

Az évek teltek. Anyám mindig azt mondta: „Fiam, engedd el! Az élet megy tovább.” De én nem tudtam elengedni. Minden nap eszembe jutott Anna: vajon hol lehet? Hogy van? Megtalálta-e valaha azt a boldogságot, amit megérdemelt volna? A gimnáziumban próbáltam beilleszkedni, de sosem voltam igazán ott. A barátaim szerint túl sokat álmodoztam, túl sokat néztem ki az ablakon. Egyedül éreztem magam.

Aztán jött a főiskola, ahol mindenki új életet kezdett. Én is próbáltam: új barátok, bulik, vizsgák. De Anna emléke ott motoszkált bennem. Egyik este, amikor már túl sok sört ittam a kollégiumi szobában, egyszer csak kimondtam hangosan: „Meg fogom találni Annát.” A szobatársam, Gábor csak legyintett: „Álmodozol, mint mindig.” De én tudtam, hogy nem adhatom fel.

Elkezdtem keresni. Először a régi szomszédokat kérdeztem ki, aztán az iskolai naplókat böngésztem. Végül egy régi tanárnőm mondta: „Azt hiszem, Annát egy pesti nevelőotthonba vitték.” Ez volt az első nyom. Felhívtam minden lehetséges intézményt Budapesten. A legtöbb helyen elutasítottak: „Nem adhatunk ki információt.” De egy idős gondozónő megszánt: „Anna most már felnőtt. Itt hagyta nekünk ezt a rajzot – talán segít.” A rajzon egy pad volt a Városligetben.

Ott ültem napokon át a padon, hátha feltűnik. Már majdnem feladtam, amikor egy esős délután valaki leült mellém. Felnéztem – Anna volt az. Megváltozott: felnőtt nő lett belőle, de a szeme ugyanúgy csillogott.

– Te vagy az? – kérdezte halkan.
– Igen… én vagyok. – A hangom remegett.

Sokáig csak ültünk egymás mellett csendben. Végül Anna törte meg a csendet:
– Tudod… azt hittem, soha többé nem látlak.
– Én mindig kerestelek – mondtam.

Elmesélte az életét: hogyan vándorolt egyik nevelőotthonból a másikba; hogyan harcolt meg minden napért; hogyan tanult meg túlélni ott is, ahol senki sem szerette igazán. Az anyja soha nem kereste. Anna megtanult magára számítani.

Az első találkozás után minden nap találkoztunk. Újra nevettünk együtt, mint régen. De valami megváltozott bennünk: mindketten hordtuk a múlt sebeit. Egyik este Anna sírva fakadt:
– Nem tudom, képes vagyok-e szeretni… Annyiszor csalódtam már.
– Én itt vagyok neked – mondtam neki halkan.

A családom nem örült Annának. Anyám szerint „egy ilyen lány csak bajt hoz”. Apám hallgatott, de láttam rajta az aggodalmat. Egy este vacsora közben anyám nekiesett:
– Miért nem keresel inkább egy rendes lányt? Miért kell neked valaki, akinek ilyen múltja van?
– Mert szeretem! – kiáltottam vissza.

Anna hallotta a veszekedést. Másnap eltűnt. Napokig nem tudtam elérni. Végül kaptam tőle egy levelet:
„Nem akarom tönkretenni az életedet. Nem akarom, hogy miattam veszekedj a családoddal. Keresd meg azt a boldogságot, amit én sosem tudtam adni.”

Összetörtem. Hetekig csak bolyongtam Budapest utcáin. Mindenhol Annát kerestem: a régi padon, az aluljárókban, még a nevelőotthon közelében is. Végül Gábor rábeszélt: „Menj el hozzá! Harcolj érte!”

Elmentem Anna albérletéhez. Kopogtam az ajtón – sokáig nem nyitott ajtót. Végül mégis beengedett.
– Miért jöttél? – kérdezte fáradtan.
– Mert nélküled semmi értelme semminek.

Sokáig beszélgettünk azon az éjszakán. Anna végül rám nézett:
– Talán egyszer majd képes leszek hinni abban, hogy engem is lehet szeretni.

Újra együtt voltunk – de már másképp. Nem volt könnyű: minden nap küzdenünk kellett egymásért és magunkért is. A családom lassan elfogadta Annát; anyám is meglátta benne azt a törékenységet és erőt, ami miatt én szerettem őt.

De az élet nem mesekönyv: Annának idő kellett ahhoz, hogy megbízzon bennem és önmagában is. Voltak visszaesések; voltak napok, amikor úgy éreztem, feladom. De mindig eszembe jutott az első találkozásunk azon a padon – és tudtam: ezért érdemes harcolni.

Most itt ülök ugyanazon a padon a Városligetben – Anna mellettem olvas egy könyvet. Néha rám mosolyog; néha csak csendben ülünk egymás mellett. Már nem keresem a múltat – megtanultam élni a jelenben.

De néha mégis felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg képesek vagyunk meggyógyítani egymást? Vagy csak megtanulunk együtt élni a sebeinkkel?