Évek a Szomszédságban: Amikor Idegenekből Család Lesz

– Már megint hangosak ezek a fiatalok! – morogtam magamban, miközben a fal túloldaláról áthallatszott Ádám nevetése. A férjem, Gábor csak legyintett.

– Hagyd már, Zsuzsa, örülj neki, hogy nem sírnak vagy veszekszenek – mondta, de én csak még jobban felhúztam magam. Aznap este, amikor először találkoztunk Ádámékkal a lépcsőházban, Nóra épp egy hatalmas dobozt cipelt. Megálltam mellette.

– Segíthetek? – kérdeztem kelletlenül, de a hangomban mégis volt valami kíváncsiság.

– Nagyon kedves, köszönöm! – mosolygott rám Nóra. Akkor még nem tudtam, mennyire szüksége lesz majd segítségre.

Az első hónapokban csak udvariasan biccentettünk egymásnak. Aztán egy este, amikor Gábor későn ért haza, és én egyedül vacsoráztam, kopogtak. Ádám állt az ajtóban, kezében egy tál gőzölgő lecsóval.

– Anyukám főzte, túl sok lett. Gondoltuk, megkínáljuk magukat is – mondta zavartan.

Aznap este először ültünk le együtt vacsorázni. Nóra csendes volt, de a szemeiben ott bujkált valami szomorúság. Később tudtam meg: évek óta próbálkoznak gyerekkel, de nem sikerül.

A következő hónapokban egyre többet beszélgettünk. Együtt mentünk piacra szombatonként, néha együtt főztünk. Gábor és Ádám órákig vitatkoztak a focin, mi pedig Nórával a konyhában beszéltük ki az élet nagy dolgait. Egyik este Nóra sírva tört ki:

– Nem bírom már ezt a várakozást! Mindenki azt kérdezi, mikor lesz gyerekünk…

Átöleltem. Tudtam, milyen érzés elveszíteni valamit, amire annyira vágyik az ember. Nekem is volt egy elvesztett babám évekkel ezelőtt.

A barátságunk akkor mélyült el igazán, amikor Gábor infarktust kapott. Éjjel háromkor rohantam át Ádámékhoz:

– Segítsetek! Nem lélegzik rendesen!

Ádám hívta a mentőket, Nóra velem maradt a kórházban hajnalig. Gábor túlélte, de utána minden megváltozott. Bezárkózott, ingerlékeny lett. Én pedig egyre többször menekültem át Nóráékhoz.

Egyik este Ádám részegen jött haza. Veszekedtek Nórával; hallottam a falon keresztül.

– Miért nem vagy boldog? Mindent megadok neked! – kiabálta Ádám.

– Nem érted! Nem pénz kell… csak egy kis remény…

Másnap reggel Nóra bekopogott hozzám.

– El kell mondanom valamit… – kezdte remegő hangon. – El akarok válni.

Sokáig csak ültem vele a konyhában. Hallgattam. Tudtam, hogy nem ítélhetem el. Mindenkinek joga van boldognak lenni.

A következő hetekben segítettem neki albérletet keresni. Ádám összetört; Gábor próbált segíteni neki, de ő is elveszett volt. A lakásunkban csend lett. Hiányzott Nóra nevetése, Ádám viccei.

Egy nap Nóra visszajött elbúcsúzni.

– Köszönöm mindent, Zsuzsa. Ha ti nem vagytok… talán sosem mertem volna lépni.

Megöleltük egymást. Amikor elment, sírtam. Úgy éreztem, mintha egy családtagot veszítettem volna el.

Azóta eltelt két év. Ádám lassan talpra állt; új párja van. Nóra vidékre költözött, néha ír nekem levelet. Gábor egészsége javult, de már nem vagyunk olyan közel egymáshoz sem lelkileg, mint régen.

Mégis… ha visszagondolok ezekre az évekre, rájövök: néha azokból lesznek a legfontosabb családtagjaink, akiket nem vér köt hozzánk, hanem az együtt átélt örömök és fájdalmak.

Vajon hányan élnek úgy egymás mellett nap mint nap, hogy sosem nyitják ki igazán az ajtót a másik felé? És vajon mennyi mindenről maradnak le így az emberek?