Évek Külföldön a Gyerekeimért: Mindenkinek Vettem Lakást, de Egy Éjszakára Sem Maradhattam Náluk

– Anya, most tényleg itt akarsz aludni? – kérdezte Zsófi, a legidősebb lányom, miközben a bejárati ajtóban állt, karba tett kézzel. A hangjában nem volt harag, inkább csak fáradtság és egy kis zavar. Az eső kopogott a kabátomon, a bőröndöm vizes volt, és én ott álltam, mint egy idegen a saját gyerekeim házában.

Tizennyolc éves volt Zsófi, amikor először mentem ki Németországba dolgozni. Akkor még azt hittem, csak pár év lesz, amíg összeszedem a pénzt egy jobb élethez. De aztán jött Gergő egyetemre, majd Andris is kinőtte a gyerekszobát. Mindig volt valami újabb cél: lakás, autó, utazás. Minden hónapban hazaküldtem a pénzt, és közben magamnak csak annyit tartottam meg, amennyi a túléléshez kellett. Néha úgy éreztem, mintha két életet éltem volna: egyet ott kint, ahol minden nap ugyanaz a gyárszagú levegő várt, és egyet itthon, ahol csak fényképeken láttam felnőni a gyerekeimet.

– Tudod jól, hogy most nincs hely – mondta Zsófi halkan. – A gyerekek alszanak, és holnap dolgoznom kell.

Azt hittem, ha majd végre hazajövök, minden más lesz. Hogy majd együtt reggelizünk vasárnaponként, hogy az unokáimat ringathatom esténként. De amikor végleg hazaköltöztem, valahogy mindenki elfoglalt lett. Zsófiék lakása tágas volt – hiszen én vettem nekik –, de mindig volt valami kifogás: „Most nem jó”, „Majd máskor”, „Sok a munka”.

Gergő is hasonlóan fogadott. Egyik este átmentem hozzájuk Budára. A felesége, Dóri udvariasan mosolygott, de láttam rajta, hogy zavarja a jelenlétem. Gergő gyorsan témát váltott, amikor szóba hoztam a régi családi nyaralásokat.

– Anya, mi már megszoktuk ezt a ritmust – mondta. – Ha itt maradsz éjszakára, minden felborul.

Ott ültem a kanapén, és hirtelen úgy éreztem magam, mint egy vendég. Pedig minden bútordarabhoz közöm volt: én fizettem ki őket. Mégis idegen lettem a saját családomban.

Andris volt a legfiatalabb. Ő legalább próbált kedves lenni. Egyik este átmentem hozzájuk Újpestre. A kislánya az ölembe ült, mesét olvastunk együtt. Már majdnem elhittem, hogy itt maradhatok éjszakára.

– Anya – mondta Andris óvatosan –, tudod jól, hogy most szűkösen vagyunk. Ha akarod, hívok neked egy taxit.

A taxiban ülve néztem vissza a házra. Az ablakban ott állt az unokám árnyéka. Vajon mit gondol rólam? Egy nagymama vagyok neki egyáltalán? Vagy csak egy név a családi legendáriumban?

Az évek alatt megtanultam túlélni idegenben: megtanultam németül alkudni a piacon, megtanultam csendben sírni az üres szobában esténként. De arra nem készültem fel, hogy itthon is idegen leszek.

Egyik este felhívtam anyámat vidéken.

– Jaj lányom – mondta –, hát mit vártál? Az idő mindent megváltoztat. A pénz jó dolog, de nem pótolja az együtt töltött éveket.

Nem tudtam mit felelni. Csak ültem a sötétben és hallgattam az óraketyegést.

Másnap reggel elmentem a piacra. Vettem friss kenyeret és egy csokor virágot. Úgy döntöttem, meglátogatom apám sírját. Ott ültem le a padra és halkan beszélni kezdtem hozzá:

– Apa, én mindent megtettem értük. Mindent feláldoztam. De most úgy érzem, mintha semmim sem lenne.

A temető csendje válaszolt helyettem is.

Azóta is próbálkozom: néha sütök valamit és átviszem valamelyik gyerekhez. Néha sikerül pár órát együtt tölteni az unokákkal. De amikor este hazamegyek az üres lakásomba – amit magamnak vettem végül –, mindig ugyanaz jár a fejemben: vajon megérte?

Lehet pótolni az elveszett éveket? Vagy csak magunkat áltatjuk azzal, hogy mindent meg lehet vásárolni?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani azt az időt, amit egymástól elvettünk? Vagy örökre ott marad köztünk ez a távolság?