„Ez az unokája, Erzsébet néni – Ő Márk, a fia!” – Egy titok, ami mindent felforgat
– Erzsébet néni! Erzsébet néni! – hallottam a nevemet, ahogy a sarki kisbolt felől siettem haza a fárasztó műszak után. Megtorpantam, és hátrafordultam. Egy fiatal nő állt ott, karján egy kisfiúval, aki zavartan szorongatta a kezét. – Erzsébet néni, én vagyok Petra, és ő itt Márk, a fia! Hat éves már! – mondta remegő hangon.
A szívem kihagyott egy ütemet. Petra? Márk? A fiam, Gergő sosem említett semmiféle Petrát vagy gyereket. – Elnézést, de biztosan engem keresnek? – kérdeztem óvatosan, miközben a kisfiú rám emelte nagy barna szemét.
– Igen, magát. Gergő fia vagyok – szólalt meg halkan Márk. A hangja olyan volt, mint egy halk harangszó egy viharos éjszakán. Petra bólintott. – Gergő nem akar tudni rólunk. De Márknek joga van tudni, ki az apja és ki az ő családja.
Hazafelé menet a gondolataim csak úgy cikáztak. Gergő mindig is zárkózott volt, de hogy ekkora titkot hordozzon? Otthon már ott ült a konyhában, a laptopját bámulva. – Gergő, beszélnünk kell – mondtam határozottan.
– Mi történt? – nézett rám fáradtan.
– Ma találkoztam egy Petrával és egy kisfiúval. Azt mondják, Márk a te fiad.
Gergő arca elsápadt. – Ez valami félreértés. Nem ismerem őket.
– Gergő! A gyerek kiköpött te vagy! És Petra ismer téged! – kiáltottam rá. Ritkán emelem fel a hangom, de most nem bírtam magammal.
– Anya, nem tudom, mit akarnak tőlem. Ez biztos valami pénzlehúzás.
Aznap éjjel alig aludtam. Vajon tényleg igazat mond Petra? És ha igen, hogyan titkolhatta el ezt Gergő? Másnap reggel újra találkoztam Petrával a játszótéren. Márk a hintán ült, Petra pedig idegesen cigarettázott.
– Erzsébet néni, én nem akarok semmit Gergőtől. Csak azt szeretném, ha Márk tudná, honnan jött. Ha legalább egyszer látná az apját…
– Miért most jött elő ezzel? – kérdeztem gyanakodva.
– Próbáltam elérni Gergőt többször is. Mindig elutasított. De Márk már nagyobb lett, kérdezgeti, hol az apja…
Hazamentem, és újra leültem Gergővel. – Fiam, esküszöm, ha hazudsz nekem…
– Anya! Nem tudom bizonyítani, hogy nem az enyém! De nem is emlékszem ilyen kapcsolatra…
– Akkor csináltassunk DNS-tesztet! – vágtam rá dühösen.
Gergő csak bólintott. Napokig feszült csend uralkodott otthon. Közben Márkkal egyre többet találkoztam. Együtt mentünk fagyizni, beszélgettünk a fociról és arról, milyen volt Gergő gyerekkorában. Egyre inkább úgy éreztem: ez a kisfiú tényleg hozzánk tartozik.
A DNS-teszt eredménye végül megérkezett: Gergő valóban Márk apja volt. Amikor ezt megtudta, először csak némán ült a konyhaasztalnál.
– Miért nem mondtad el nekem? – kérdeztem könnyeimmel küszködve.
– Mert szégyelltem magam… Akkoriban minden összekuszálódott az életemben. Petra csak egy rövid kaland volt… Nem akartam felelősséget vállalni…
– De most már nem csak rólad van szó! – csattantam fel. – Van egy fiad! Egy unokám!
Petra is bejött hozzánk egy este. Hárman ültünk le beszélgetni. – Nem akarok tőletek pénzt vagy segítséget – mondta halkan Petra –, csak azt szeretném, ha Márknak lehetősége lenne megismerni az apját és a nagymamáját.
Gergő először visszahúzódott, de aztán lassan elkezdett nyitni Márk felé. Elmentek együtt focizni a parkba; először ügyetlenül beszélgettek, de Márk hamar feloldódott mellette.
A családunkban azonban nem mindenki fogadta jól a hírt. Az öcsém, Laci szerint Petra csak kihasznál minket. Az anyósom is azt mondta: „Egy ilyen nő csak bajt hoz!”
De én láttam Márk szemében azt a vágyat, hogy tartozzon valahová. És láttam Gergőben is a lassan ébredő felelősséget.
Hetek teltek el így: közös vasárnapi ebédek, feszengős beszélgetések és apró örömök között. Néha még mindig kételkedtem: vajon helyesen teszem-e, hogy ennyire belefolyok ebbe az egészbe?
Egy este Márk odabújt hozzám: – Erzsébet néni… lehet téged mamának hívni?
A szívem összeszorult a boldogságtól és a fájdalomtól egyszerre.
Most itt ülök az ablakban, nézem őket együtt játszani az udvaron. Vajon hány családban vannak még ilyen titkok? Hányan félnek szembenézni a múlt hibáival? És vajon képesek vagyunk-e megbocsátani egymásnak és újrakezdeni?