„Ez még az én otthonom?” – Egy anyós vallomása a saját házában

– Willow, kérlek, ne menj be a szobánkba, és ne nyúlj a dolgainkhoz! – Anna hangja élesen csendült fel a folyosón, miközben a kezemben egy régi fényképalbummal álltam az ajtóban. Megtorpantam. A nevem nem Willow, hanem Ilona, de Anna valamiért így hív, talán mert szerinte az „modernebb”. A szívem összeszorult. Ez a ház az enyém. Itt nőtt fel Péter, minden sarokhoz emlék köt. Most mégis úgy érzem magam, mint egy betolakodó.

Hat hónapja költöztek be hozzám. Péter azzal állított be egy péntek délután, hogy „anya, csak pár hétig maradunk Annával, amíg találunk egy albérletet”. Nem volt szívem nemet mondani. Tudtam, milyen nehéz most lakást találni Budapesten. De azt nem gondoltam volna, hogy fél év múlva is itt lesznek – és hogy én leszek az, aki már nem találja a helyét a saját otthonában.

Az első hetekben mindenki igyekezett alkalmazkodni. Anna kedves volt, segített főzni, néha még együtt is nevettünk. De aztán elkezdődtek az apróbb súrlódások. Először csak annyi volt, hogy Anna átrendezte a nappalit – „praktikusabb így”, mondta. Aztán eltűntek a régi terítőim, helyettük skandináv mintás futók jelentek meg. A konyhában már nem találtam meg a kedvenc bögrémet sem.

Egyik este Péterrel ültem a konyhában.
– Fiam, nem találom a nagymama régi cukortartóját. Tudod, azt a kéket…
Péter zavartan nézett rám.
– Anna azt mondta, már nagyon kopott volt. Kidobta.

Akkor először éreztem azt, hogy valami végleg elveszett. Nem csak egy tárgy – hanem egy darab múltam is.

Aztán jött az igazi törés. Egy vasárnap reggel Anna rám szólt:
– Ilona néni… akarom mondani, Willow… kérlek, ne menj be a szobánkba! Ott vannak a dolgaink.
– De hát ott vannak az én könyveim is – próbáltam halkan tiltakozni.
– Majd szólunk, ha szükséged van valamire – vágta rá Anna.

Aznap este órákig ültem a kertben. Néztem a diófát, amit még az urammal ültettünk harminc éve. Vajon tényleg ennyire feleslegessé váltam? Hogy lehet az, hogy már nem dönthetek arról sem, hová léphetek be a saját házamban?

Péter egyre többet dolgozott. Ritkán beszélgettünk igazán. Ha szóvá tettem valamit Annának, mindig azt mondta:
– Ez most már közös otthonunk. Nekünk is kell tér.
De nekem egyre kevesebb maradt.

Egyik este hallottam, ahogy veszekednek.
– Péter, nem bírom tovább! Az anyád mindenbe beleszól! – kiabálta Anna.
– De hát ez az ő háza! – válaszolta Péter fojtott hangon.
– Akkor miért nem keresünk gyorsabban lakást? – sírt Anna.

Másnap reggel Péter csendben ült velem szemben a konyhában.
– Anya… lehet, hogy tényleg jobb lenne külön…
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy igaza van. De akkor miért fáj ennyire?

Azóta minden nap úgy érzem magam, mint egy árnyék a saját házamban. Ha belépek egy szobába, Anna elhallgat vagy gyorsan elmegy onnan. A barátnőim szerint ki kellene állnom magamért.
– Ilona, ez mégiscsak a te házad! – mondja mindig Marika néni.
De én félek. Félek attól, hogy ha túl hangosan tiltakozom, Péter végleg eltávolodik tőlem.

Egy este összeszedtem minden bátorságomat.
– Anna, beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.
Anna fáradtan nézett rám.
– Persze.
– Tudom, hogy nektek is nehéz… de nekem is fáj ez az egész. Ez volt az otthonom… most meg úgy érzem magam benne, mint egy vendég.
Anna sóhajtott.
– Sajnálom… csak szeretnék végre egy saját teret. De tudom, hogy ez neked is nehéz.

Egy pillanatra csend lett köztünk. Talán először értettük meg egymást igazán. De vajon elég lesz ez ahhoz, hogy újra otthon érezzem magam?

Most itt ülök a nappaliban – már nem az én terítőmmel az asztalon –, és azon gondolkodom: vajon hol van az otthon határa? Meddig tűrheti egy anya, hogy kiszoruljon abból a helyből, amit egész életében épített? És vajon mit jelent ma Magyarországon igazán otthon lenni?