Feszültségből Ünnep: Hogyan Lett Anyósommal a Viszályból Összetartás
– Nem gondolod, hogy a töltött káposzta túl sós lett? – kérdezte Ilona néni, miközben a kanalat lassan visszatette a fazék szélére. A hangja hűvös volt, mint egy januári reggel, és én éreztem, ahogy az arcomba szökik a vér. Már harmadszor főztem neki ebben a hónapban, és minden alkalommal talált valamit, amit kifogásolhatott.
– Sajnálom, Ilona néni, legközelebb jobban figyelek – válaszoltam halkan, de belül tomboltam. Vajon miért nem vagyok elég jó neki? Miért érzem mindig úgy, mintha vizsgáztatna?
Amikor először találkoztam vele, Zsolt már figyelmeztetett: „Anyám nehéz eset. De majd megszokod.” Nem szoktam meg. Minden vasárnapi ebéd egy újabb próbatétel volt. A családi asztalnál Ilona néni mindig úgy ült velem szemben, mintha bármelyik pillanatban leleplezhetné, hogy nem vagyok elég jó a fiához. A férjem próbált közvetíteni, de legtöbbször csak kínos csend lett a vége.
Egyik este, amikor Zsolt már aludt, anyámnak sírtam el magam telefonon.
– Kislányom, ne vedd magadra! Az anyósok már csak ilyenek – mondta. – De próbálj meg valami közöset találni vele.
De mit? Ilona néni egész életében könyvelő volt, én pedig egy kis könyvesboltban dolgozom. Ő szereti a rendet és a szabályokat, én inkább az álmokat és a spontaneitást. Egyetlen közös pontunk Zsolt volt – és az sem volt mindig elég.
Aztán jött az a bizonyos márciusi nap. Zsolt hívott munkahelyemre:
– Anya elesett otthon. A kórházban van. Nem tudom, mi lesz…
A szívem összeszorult. Félretettem minden sérelmet, és rohantam hozzá. Amikor beléptem a kórterembe, Ilona néni arca sápadt volt, szemei ijedtek.
– Hogy érzi magát? – kérdeztem óvatosan.
– Nem tudom… félek – suttogta.
Aznap este ott maradtam vele. Fogtam a kezét, amikor az orvos jött, és tolmácsoltam a diagnózist: csípőtörés, hosszú lábadozás vár rá. Hirtelen már nem az anyósomat láttam benne, hanem egy törékeny embert, aki fél és segítségre szorul.
A következő hetekben minden nap bejártam hozzá. Vittem neki könyveket – először csak udvariasságból, később már kíváncsiságból is kérdezte:
– Mit hoztál ma?
Egyik délután egy régi magyar regényt vittem be neki. Meglepődtem, amikor felcsillant a szeme.
– Ezt még gimnazista koromban olvastam! Tudod, akkoriban én is szerettem volna könyvtáros lenni…
Először beszélgettünk igazán. Mesélt a fiatalságáról, arról, hogyan kellett lemondania az álmairól a család miatt. Éreztem, ahogy lassan leomlanak köztünk a falak.
Amikor végre hazamehetett, Zsolttal felváltva gondoztuk. Egyik este együtt főztünk vacsorát – töltött káposztát.
– Mutasd csak, hogy csinálod! – kérte Ilona néni.
– Így tanultam anyukámtól…
– Tudod… lehet, hogy mégiscsak te vagy az igazi fiamnak – mondta halkan.
A könnyeim majdnem kicsordultak. Aznap este először ölelt meg.
A gyógyulása után közösen szerveztünk egy nagy családi ebédet. Ilona néni ragaszkodott hozzá, hogy együtt készítsük el az ünnepi menüt. Amikor mindenki asztalhoz ült, ő emelte poharát:
– Szeretném megköszönni Annának (nekem), hogy mellettem állt akkor is, amikor nem voltam könnyű eset. Most már tudom: család lettünk.
Aznap este Zsolt átölelt:
– Büszke vagyok rád. És anya is az.
Most már tudom: néha a legnehezebb emberek mögött is ott lapul egy megtört szív vagy egy elfeledett álom. Vajon hányan élünk úgy egymás mellett, hogy sosem próbáljuk megérteni a másikat? Ti mit tennétek a helyemben?