Fiam az Ő markában: Egy anya vallomása a családi harcról
– Gergő, kérlek, ne menj el! – kiáltottam utána, miközben az ajtó hangosan becsapódott mögötte. A szívem a torkomban dobogott, a kezem remegett. A nappaliban álltam, a kanapé szélén, ahol még percekkel ezelőtt együtt ültünk, és próbáltam megérteni, hogyan jutottunk idáig.
Az egész az esküvő napján kezdődött. Akkor már éreztem, hogy valami nincs rendben. Gergő ragaszkodott hozzá, hogy csak szűk körben tartsuk meg az esküvőt – „nem kell nagy felhajtás, anya” –, de amikor megláttam Petrát, a menyasszonyt, minden félelmem beigazolódni látszott. Túl harsány smink, feltűnő ruha, és azok a feltöltött ajkak… Nem illett hozzánk. Nem illett Gergőhöz sem. A szüleit is csak futólag ismertem meg a bíróság előtt; ők sem tűntek túl közvetlennek.
A férjemmel, Bélával akkoriban költöztünk fel Budapestre Szegedről. Minden új volt: a város, a szomszédok, az élet ritmusa. Gergő viszont mintha teljesen elveszett volna ebben az új világban. Petra gyorsan átvette az irányítást: ő döntött mindenről – hol lakjanak, milyen bútorokat vegyenek, sőt még arról is, hogy Gergő mikor látogathat haza hozzánk.
– Anyu, Petra szerint most nem alkalmas – mondta Gergő egy alkalommal telefonon. A hangja fáradt volt, mintha már nem is ő beszélne.
– De hát hónapok óta nem láttalak! – próbáltam érvelni.
– Majd jövő héten… talán – válaszolta halkan.
Aztán jöttek a pletykák. A szomszédok suttogtak: „Láttad azt a lányt? Milyen autóval jár! Vajon miből telik rá?” Én pedig csak ültem otthon, és próbáltam nem meghallani a rosszindulatú megjegyzéseket. De egyre nehezebb lett.
Egy vasárnap délután Petra váratlanul beállított hozzánk. Az ajtóban állt, karba tett kézzel, és úgy nézett rám, mintha vizsgáztatna.
– Jó napot kívánok – mondta hidegen. – Gergő nem jön ma. Dolga van.
– És ezt te mondod meg nekem? – kérdeztem vissza dühösen.
– Csak segítek neki rendet tartani az életében – felelte vállat vonva.
Aznap este Bélával órákig vitatkoztunk. Ő mindig próbált békíteni:
– Talán csak idő kell nekik. Fiatalok még. Ne szólj bele mindenbe!
De én éreztem: elveszítem a fiamat. Egyre ritkábban hívott fel, és amikor mégis beszéltünk, Petra mindig ott volt a háttérben – néha hallottam is a hangját: „Ne beszélj annyit anyáddal!”
A karácsony volt a mélypont. Gergő először nem jött haza az ünnepekre. Egyedül díszítettem fel a fát, Béla csendben olvasott a fotelben. A lakás üresnek tűnt nélküle.
– Hívd fel újra! – kérleltem Bélát.
– Ha nem akar jönni, ne erőltessük – sóhajtott.
De én nem tudtam elengedni. Egy nap elmentem hozzájuk váratlanul. Petra nyitott ajtót.
– Mit keresel itt? – kérdezte gúnyosan.
– A fiamat szeretném látni – válaszoltam remegő hangon.
– Most nincs itthon. És legközelebb szólj előre! – vágta rám az ajtót.
Hazafelé sírtam a villamoson. Az emberek bámultak rám, de nem érdekelt. Csak azt éreztem: valamit nagyon elrontottam.
Azóta eltelt három év. Gergővel alig beszélünk. Néha ír egy üzenetet: „Jól vagyok.” Ennyi. Petra közben mindent irányít: Gergő munkahelyét, barátait, sőt még azt is, hogy mikor találkozhat velünk.
A barátnőim szerint túl szigorú voltam vele gyerekkorában. Mások szerint túl engedékeny. Én csak azt tudom: mindent megtettem érte. Szerettem őt, támogattam mindenben. Mégis úgy érzem, kudarcot vallottam anyaként.
Néha álmodom arról a régi időkről, amikor Gergő még kisfiú volt. Amikor együtt sétáltunk a Tisza-parton, vagy amikor együtt sütöttünk palacsintát vasárnaponként. Hol tűnt el az a fiú? Hol veszett el az a bizalom közöttünk?
Most itt ülök a nappaliban, és csak egy kérdés motoszkál bennem: Vajon visszakaphatom még valaha a fiamat? Vagy örökre elveszítettem őt? Képes lehet egy anya újra közel kerülni ahhoz, akit mindennél jobban szeretett?