Fiam és a Menyem Nem Akarnak Kiköltözni a Lakásból, Amit Csak Egy Évre Adtunk Nekik

– Már megint nem szóltatok előre, hogy később jöttök haza! – csattantam fel, miközben a konyhapultnál álltam, és próbáltam elnyomni a remegést a kezemben. A kávéscsésze hangosan koppant a porcelánon, ahogy letettem.

Fiam, Gergő, csak vállat vont. – Anya, dolgoztunk. Nem tudtuk pontosan, mikor végzünk.

Menyem, Réka, a kanapén ült, telefonját nyomkodta. Fel sem nézett. – Majd szólunk legközelebb – mondta halkan, de éreztem a hangjában az ellenszegülést.

Egy éve adtuk oda nekik ezt a lakást. Akkor még úgy tűnt, minden rendben lesz. Azt mondták, csak egy évre kell, amíg összeszedik magukat, munkát találnak, és félretesznek egy kis pénzt. Mi, Lászlóval, a férjemmel, visszaköltöztünk a régi panelba Zuglóban – szűkös volt, de azt mondtuk magunknak: segítünk a gyerekünknek.

Most viszont letelt az egy év. És ők nem akarnak menni.

Az első hónapokban minden rendben ment. Gergő lelkesen keresett állást, Réka is próbálkozott különböző helyeken. Minden vasárnap együtt ebédeltünk náluk, beszélgettünk tervekről, jövőről. Aztán valami megváltozott. Gergő egyre többet panaszkodott: „Anya, ma is csak próbanapot ajánlottak!” Réka pedig bezárkózott magába, egyre kevesebbet beszélt velünk.

Aztán jött az első vita. László szóvá tette, hogy nem fizetnek rezsit időben. „Majd utaljuk!” – mondta Gergő ingerülten. De a pénz csak hetek múlva érkezett meg.

Most itt tartunk: letelt az egy év, és mi szeretnénk visszakapni a lakást. László már többször mondta: „Elég volt! Nem vagyunk bank!” De én mindig próbáltam békíteni őket.

Egy este leültünk négyesben a nappaliban.

– Gergő, Réka – kezdtem óvatosan –, tudjátok, hogy mostanra lejárt az egy év. Szeretnénk visszaköltözni.

Gergő arca elvörösödött. – Anya, most tényleg ezt akarjátok? Tudod jól, hogy még nincs elég pénzünk albérletre! Hova menjünk?

Réka sírni kezdett. – Nekem most vették el a szerződésem! Nem tudom, mit csináljunk…

László felállt. – Mi is nehéz helyzetben vagyunk! A panelban penészedik a fal, alig férünk el! Ez nem volt örökre szóló ajánlat!

A feszültség tapintható volt. Gergő dühösen nézett rám. – Mindig azt mondtad, hogy számíthatunk rátok!

– Igen – válaszoltam halkan –, de azt is mondtam, hogy felelősséget kell vállalnotok.

Aznap este alig aludtam. A plafont bámultam a sötétben, és azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Túl sokat adtunk? Túl keveset követeltünk? Vagy egyszerűen csak ilyen az élet ma Magyarországon: fiataloknak szinte lehetetlen önállóan elindulni?

Másnap Réka keresett meg egyedül.

– Anyu… – suttogta (már így hívott) –, félek. Ha el kell mennünk innen… nem tudom, mi lesz velünk.

Megöleltem. Éreztem rajta a kétségbeesést. De közben ott volt bennem az igazságtalanság érzése is: miért nekünk kell mindig mindent megoldani?

A következő hetekben minden nap újabb vitákat hozott. László egyre ingerültebb lett; Gergő bezárkózott magába; Réka sírt; én pedig próbáltam tartani magam.

A barátnőim azt mondják: „Ne hagyd magad! Ez a ti lakásotok!” De amikor meglátom Gergőt gyerekként magam előtt – ahogy az első napján ment az iskolába –, összeszorul a szívem.

Egy este László ultimátumot adott: „Ha nem költöznek ki hónap végéig, jogi útra terelem!” Ekkor Gergő elment otthonról. Két napig nem hallottunk róla.

Réka teljesen összeomlott. – Nem tudom, mit csináljak nélküle…

Végül Gergő visszajött. Fáradtan ült le mellém.

– Anya… bocsánatot kérek mindenért. Csak… félek. Félek attól, hogy kudarcot vallottam.

Megsimogattam a fejét.

– Nem vallottál kudarcot. De most már felnőtt vagy. Döntened kell.

Végül sikerült kompromisszumot kötni: segítünk nekik albérletet találni, és három hónapig támogatjuk őket anyagilag. De utána menniük kell.

Most itt ülök a régi panelban, és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg segítettem nekik felnőni? Vagy csak még mélyebbre taszítottam őket ebben a nehéz világban?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az önzetlenség és az önállóság határa egy családban?