Fiam visszaköltözött hozzám a válása után – Vajon újra megtalálja a boldogságot?

– Anya, hol van a fekete ingem? – kiáltotta Gábor a szobájából, miközben én a konyhában próbáltam rendet rakni a reggeli után maradt mosatlan edények között. A hangja türelmetlen volt, és valahogy még mindig idegenül csengett ebben a lakásban, pedig harminc évvel ezelőtt itt tanult meg járni.

– A szennyeskosárban, ahol hagytad – válaszoltam fáradtan, miközben egy pillanatra megálltam, hogy kifújjam magam. Az utóbbi hetekben minden reggel így kezdődött: keresgélés, feszültség, egymás mellett elbeszélés. Gábor visszaköltözése után mintha minden megváltozott volna. A lakásunk, ami eddig az én békés menedékem volt, most tele lett szétdobált ruhákkal, cipőkkel és egyfajta kimondatlan feszültséggel.

Amikor Gábor először állított be a bőröndjeivel, csak annyit mondott: „Anya, vége. Zsófi elköltözött.” Nem sírt, nem tört össze látványosan, de a szeme alatt sötét karikák ültek, és a vállai úgy görnyedtek, mintha az egész világ súlya nehezedne rá. Azóta próbálom kitalálni, hogyan segíthetnék neki – de közben magam is elveszettnek érzem magam ebben az új helyzetben.

Gábor mindig azt mondta gyerekkorában: „Majd ha nagy leszek, anya, neked nem kell többet dolgoznod!” És tényleg mindent megtett értem. Amikor elvégezte az egyetemet, jó állást kapott egy budapesti cégnél, és titokban pénzt adott nekem, hogy könnyebb legyen a rezsi. Ezt Zsófi sosem tudta meg – talán jobb is így.

A válása után azonban minden megváltozott. Már nem volt az a magabiztos férfi, akit megszoktam. Egyik este, amikor épp a tévét néztem, leült mellém a kanapéra.

– Anya… szerinted én valaha még boldog leszek? – kérdezte halkan.

Nem tudtam mit mondani. Megfogtam a kezét, és csak annyit suttogtam: – Persze, hogy boldog leszel. Csak idő kell hozzá.

De vajon tényleg így van? Néha úgy érzem, mintha mindketten egy helyben toporognánk. Én próbálok alkalmazkodni ahhoz, hogy újra ketten vagyunk ebben a kis lakásban – de már nem ugyanazok vagyunk, mint régen. Ő egy megtört férfi, én pedig egy öregedő nő vagyok, aki fél attól, hogy újra elveszíti azt az embert, akiért egész életében küzdött.

A hétvégén Gábor barátai hívták focizni. Amikor hazaért, leült az asztalhoz és csak bámult maga elé.

– Mindenki családos már – mondta keserűen. – Csak én vagyok harmincévesen újra anyámnál.

– Ez nem szégyen – próbáltam vigasztalni. – Sokan vannak így mostanában. A világ is megváltozott.

De láttam rajta, hogy nem hisz nekem. Egyre többet ül otthon esténként, nézi a telefonját vagy csak bámul ki az ablakon. Néha hallom, ahogy Zsófi nevét suttogja álmában.

A legnehezebb talán az volt, amikor múlt héten összevesztünk. Épp a fürdőszobában pakoltam el a törölközőket, amikor Gábor rám szólt:

– Miért kell mindent mindig úgy csinálnod, mintha még mindig gyerek lennék? Nem vagyok már kisfiú!

– Akkor viselkedj is úgy! – csattantam fel dühösen. – Nem én kértem, hogy visszagyere!

A szavak kimondása után rögtön megbántam mindent. Láttam Gábor arcán a fájdalmat és a szégyent. Aznap este egyikünk sem szólt egy szót sem.

Másnap reggel csendben készítettem neki kávét. Ő csak bólintott és elment dolgozni. Egész nap azon gondolkodtam: vajon hol rontottam el? Túl sokat vártam tőle? Vagy épp ellenkezőleg: túl keveset?

Azóta próbálok türelmesebb lenni. Meghallgatom őt, ha beszélni akar – de nem erőltetem rá magam. Néha együtt főzünk vacsorát; ilyenkor egy kicsit visszajönnek a régi idők emlékei. De azt is tudom: Gábornak most nem csak anyára van szüksége, hanem valakire, aki újra hinni tud benne.

A múlt héten találkozott egy régi ismerősével, Eszterrel. Amikor hazajött, láttam rajta valami halvány mosolyt.

– Jól érezted magad? – kérdeztem óvatosan.

– Igen… Eszter mindig tud nevetni – felelte halkan.

Reménykedem benne, hogy talán Eszter lesz az, aki segít neki újra hinni abban: lehet még boldog. De közben félek is: mi lesz velem, ha Gábor újra elmegy? Megint egyedül maradok ebben a lakásban…

Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat az anyákat, akiknek a gyerekeik már saját családot alapítottak és csak ünnepekkor jönnek haza. De aztán eszembe jut: mennyi mindent átéltünk együtt Gáborral! Az első lépései, az iskolai ballagások, az éjszakák, amikor lázas volt és én virrasztottam mellette…

Most itt vagyunk újra ketten – két elveszett lélek egy kis budapesti lakásban. Vajon képesek leszünk újra megtalálni önmagunkat? Vagy örökre ebben a bizonytalan lebegésben maradunk?

Talán csak annyit tehetek: remélem és bízom benne, hogy Gábor egyszer újra szeretni fog – és talán én is megtanulom elengedni őt.

Mit gondoltok? Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg el kell engedni azt, akit annyira szerettünk egész életünkben?