Filléreskedő otthon, nagylelkű testvér: Egy család kihasználja a jószívűségemet
– Gergő, adj már egy húszast, most tényleg nincs nálam semmi! – András hangja élesen hasított át a konyhán, miközben anyám a gáztűzhely mellett kavargatta a paprikás krumplit.
Épp csak hazaértem a munkából, a kabátomat sem vettem le, de máris ott állt előttem az öcsém, kezét nyújtva, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Anyám rám se nézett, csak sóhajtott egyet, mintha azt mondaná: „Tudod, hogy úgyis adsz neki.”
A zsebembe nyúltam, előkotortam egy húszezrest – az utolsó volt a pénztárcámban –, és szó nélkül András tenyerébe csúsztattam. Ő már fordult is ki az ajtón, még csak meg sem köszönte. Anyám rám pillantott, szeme sarkában fáradt ráncok.
– Jó gyerek vagy te, Gergő – mondta halkan. – Mindig számíthatunk rád.
Ez a mondat gyerekkorom óta kísért. Mindig én voltam a „jó gyerek”, aki nem kérdez, csak ad. Aki összeszorított foggal dolgozik két munkahelyen is, hogy mindenki másnak könnyebb legyen. Aki sosem vesz magának új cipőt, de az öccsének minden évben új telefont vesz karácsonyra.
Apám ilyenkor csak bólintott, vagy ha épp otthon volt, odavetett egy félmondatot:
– Azért ne feledd, fiam: a család az első.
De vajon én hol vagyok ebben a családban?
A lakásom egy panelház harmadik emeletén van Zuglóban. Szeretem a rendet, mindennek megvan a helye. A hűtőmben mindig csak annyi étel van, amennyit tényleg megeszek. A villanyszámlát napra pontosan fizetem be. Minden forintot felírok egy füzetbe: kiadás, bevétel, kölcsönök. De amikor anyám felhív:
– Gergő, apádnak elromlott a vérnyomásmérője…
Már nyúlok is a bankkártyámért. Vagy amikor András megint elveszti az állását:
– Gergő, most tényleg bajban vagyok…
És én mindig segítek. Mert hát ki más segítene? A barátok? Ők már rég elmaradtak mellőlem. Ki akar egy olyan emberrel barátkozni, aki sosem megy el sörözni, mert sajnálja rá a pénzt? Vagy aki minden fillért visszakér?
De a család… Az más. Vagy mégsem?
Egy este aztán minden megváltozott. Anyám hívott sírva:
– Gergő, apád elesett! Kórházban van! Nem tudom, mi lesz velünk…
Azonnal rohantam hozzájuk. Apám az ágyban feküdt, arca sápadt volt és dühös.
– Minek jöttél? – mordult rám. – Nem tudsz te itt segíteni.
De anyám csak sírt tovább:
– Nincs pénzünk gyógyszerre… Andrásnak is adtunk kölcsön múlt héten…
Akkor értettem meg: nem csak én adok pénzt mindenkinek, hanem ők is egymásnak – csak épp soha nem nekem.
Aznap este leültem Andrással a konyhaasztalhoz.
– Mondd meg őszintén: mikor fogod visszaadni azt a pénzt?
András felnevetett.
– Ugyan már, Gergő! Te mindig úgyis adsz! Neked úgysem számít.
– De nekem számít! – csattantam fel. – Én is ember vagyok! Nekem is vannak álmaim! Szeretnék egyszer elmenni nyaralni… vagy venni egy új kabátot…
Anyám ekkor lépett be.
– Ne veszekedjetek már! Gergő, te mindig olyan rendes voltál…
– De meddig? – kérdeztem halkan. – Meddig kell még mindent elviselnem?
Csend lett. Apám az ajtóból nézett rám.
– Fiam… A család összetartásához áldozatok kellenek.
– És ha én már nem bírom tovább?
Aznap este először éreztem azt: talán nem vagyok jó testvér. Talán önző vagyok. De amikor hazamentem és leültem a kis konyhámban, elővettem a füzetemet és végignéztem az éveken át adott kölcsönöket – soha egy fillért sem kaptam vissza.
Másnap reggel András hívott:
– Gergő, kéne egy kis pénz…
– Most nem tudok segíteni – mondtam ki először életemben.
A vonal másik végén döbbent csend.
Azóta nem hívott.
Anyám néha ír egy üzenetet: „Remélem jól vagy.” Apám nem keres. Egyedül maradtam – de először érzem azt, hogy talán most kezdek élni igazán.
De vajon lehet-e szeretni úgy egy családot, ha közben az ember saját magát kellene feláldoznia? És vajon meddig bírja az ember szíve és pénztárcája egyszerre?