Gyökerek és ellenállás: Egy nyár a kertemben

– Már megint nem úgy csinálod, ahogy mondtam, Samu! – csattantam fel, miközben a paradicsompalánták között guggoltam. A kezem remegett, ahogy a földet igazgattam a gyökerek körül. Samu csak vállat vont, és tovább nyomkodta a telefonját.

– Mama, most komolyan, nem mindegy, hogy mennyi vizet kapnak? – kérdezte unottan, fel sem nézve a képernyőről.

A szívem összeszorult. Mióta Laci meghalt tavaly ősszel, minden reggelem a kertben kezdődött. A föld illata, a madarak csicsergése, a napfény – ezek tartottak életben. Azt hittem, ha Samu itt lesz velem ezen a nyáron, talán újra lesz értelme a napjaimnak. De ő csak egyre távolabb került tőlem, mintha két külön világban élnénk.

Az első héten még próbálkoztam: együtt ültettünk retket, meséltem neki arról, hogyan ismerkedtem meg Lacival egy balatoni nyaraláson, vagy hogy milyen volt az első közös kertünk még Óbudán. Samu néha elmosolyodott, de legtöbbször csak bólogatott vagy elvonult a szobájába. Egyik este hallottam, ahogy telefonon beszél valakivel:

– Itt minden olyan unalmas… Mama csak a kertjével foglalkozik. Nem érti, hogy engem ez nem érdekel.

A könnyeimet visszanyelve mentem ki az udvarra. Az éjszaka csendjében Laci hangját hallottam a fejemben: „Adj neki időt, Marika. Mindenki másképp gyászol.”

A következő napokban próbáltam nem erőltetni semmit. Hagytam, hogy Samu aludjon délig, aztán magam dolgoztam a kertben. Egy délután azonban váratlanul mellém ült a padra.

– Mama… – kezdte halkan. – Miért szereted ennyire ezt az egészet?

Ránéztem. A szemeiben valami új csillant: kíváncsiság vagy talán bánat.

– Mert itt érzem magam közel azokhoz, akiket elvesztettem – mondtam végül. – A földbe ültetett magokból mindig új élet sarjad. Ez ad reményt.

Samu bólintott, de nem szólt többet. Aznap este azonban először vacsoráztunk együtt nevetve – egy régi családi történeten nevettünk, amit Laci mindig elmesélt.

A béke azonban törékeny volt. Egy hét múlva Samu eltűnt reggelire. A szobájában csak egy cetlit találtam: „Elmentem Pestre egy baráttal. Ne aggódj.”

A kezem remegett, ahogy olvastam. Dühös voltam és csalódott. Felhívtam a lányomat, Évát:

– Tudod te egyáltalán, hogy mit csinál a fiad? – kérdeztem remegő hangon.

– Anya, Samu már felnőtt… Hadd élje az életét! – felelte Éva türelmetlenül.

– De hát még csak tizenhét éves! És nem is szólt nekem!

– Mindig mindent kontrollálni akarsz… Talán ezért nem beszél veled őszintén.

Ez úgy vágott belém, mint egy kés. Egész éjjel forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg én vagyok az oka annak, hogy Samu ilyen zárkózott? Vagy csak túl nagyok az elvárásaim?

Másnap délután Samu visszatért. Fáradtnak tűnt és levertnek.

– Sajnálom, Mama – mondta halkan. – Csak ki akartam szabadulni kicsit…

Leültem mellé a verandán.

– Tudod, mennyire aggódtam érted?

– Tudom… Csak… Néha úgy érzem, nem értesz meg engem.

Hosszú csend következett.

– Talán igazad van – ismertem be végül. – De szeretnék megérteni.

Samu ekkor először nézett rám igazán őszintén.

– Apa elhagyott minket tavaly… És te is elvesztetted Papát… De én nem tudok erről beszélni senkivel.

A szívem összeszorult. Hirtelen megértettem: mindketten ugyanazt a fájdalmat cipeljük, csak másképp mutatjuk ki.

Aznap este együtt ültettünk új virágokat. Samu keze ügyetlen volt, de láttam rajta az igyekezetet.

– Mama… Szerinted tényleg lehet újrakezdeni? – kérdezte halkan.

– Mindig lehet – feleltem mosolyogva. – A föld sosem felejt; de mindig ad új esélyt is.

A nyár végére valami megváltozott köztünk. Már nem csak kertészkedtünk: beszélgettünk az élet nagy dolgairól, nevetgéltünk régi fényképek felett, és együtt sírtunk is néha.

Amikor Samu visszaköltözött Pestre az iskola miatt, egy kis cserepes bazsalikomot vitt magával tőlem.

Most itt ülök a verandán, nézem az őszi kertet és azon gondolkodom: Vajon tényleg képesek vagyunk-e áthidalni a generációk közötti szakadékot? Vagy örökre ott maradnak köztünk azok a kimondatlan szavak és régi sebek?