Ha a lányom visszamegy a férjéhez, többé ne számítson rám – Egy anya vallomása

– Ha visszamész hozzá, Réka, akkor többé ne gyere vissza hozzám! – kiáltottam, miközben a kezem remegett az idegtől. Az ajtófélfát szorítottam, mintha attól erősebb lennék. Réka ott állt velem szemben, a könnyei végigfolytak az arcán, de a tekintete makacs volt.

– Anya, nem értheted… – suttogta. – Ő most megígérte, hogy változni fog. Azt mondta, elmegy terápiára is.

– Hányszor hallottuk már ezt? Hányszor jöttél haza kék foltokkal, összetört lélekkel? Hányszor sírtál az ölemben, hogy nem bírod tovább? – hangom elcsuklott. – És én mindig visszaengedtelek hozzá, mert azt hittem, majd jobb lesz. De most már nem bírom tovább.

A nappali sarkában ott állt az unokám, Marci. Csak tíz éves, de már túl sokat látott abból, amit egy gyereknek sosem szabadna. Réka férje, Gábor, mindig is jóképű volt, udvarias – legalábbis mások előtt. De otthon… otthon valami egészen más emberré vált. Az első pofon után Réka még mentegette: „Csak fáradt volt, anya.” Aztán jöttek a kiabálások, a törött poharak, a bezárt ajtók.

Én mindig próbáltam erős lenni. Egyedül neveltem fel Rékát is, miután az apja elhagyott minket egy másik nő miatt. Tudom, milyen az, amikor az embernek nincs hová mennie. Ezért is fájt annyira látni, hogy a lányom ugyanabba a csapdába esik bele.

– Anya, kérlek… – Réka hangja könyörgő volt. – Szükségem van rád. De Gábornak is szüksége van rám. Nem hagyhatom magára.

– És magadra gondoltál már valaha? Vagy Marcira? Nézd meg rá! – mutattam az unokámra, aki némán bámulta a padlót.

Réka csak állt ott, mint egy megtört madár. Olyan érzésem volt, mintha minden szóval egyre távolabb sodródna tőlem. A szívem szakadt meg.

Aztán hirtelen megszólalt Marci:

– Mama… én nem akarok visszamenni apához.

Ez volt az a pillanat, amikor minden eldőlt bennem. Nem engedhetem meg, hogy ez így menjen tovább. De Réka… ő még mindig szerette Gábort. Vagy csak félt tőle? Ezt sosem tudtam eldönteni.

Aznap este Réka becsomagolta a holmiját. Nem szólt semmit. Csak annyit mondott: „Sajnálom.” Marci velem maradt.

Azóta eltelt három hónap. Réka néha felhív telefonon. Hallom rajta, hogy sír. Néha azt mondja: „Anya, igazad volt.” Máskor meg azt: „Gábor tényleg próbálkozik.” De én már nem tudok hinni neki. Nem tudok hinni abban, hogy egy ember ennyire meg tud változni.

A családunk szétszakadt. A testvérem, Zsuzsa néni is azt mondja: „Kicsit kemény vagy vele.” De mit tehetnék? Én is ember vagyok. Nekem is jogom van a nyugalomhoz.

A faluban mindenki beszél rólunk. A boltban összesúgnak mögöttem: „Na, megint hazajött a Réka?” vagy „Szégyen ez az egész.” De egyikük sem tudja igazán, mi zajlik egy ilyen családban. Milyen érzés minden este rettegni attól, hogy mikor csörren meg újra a telefon: „Anya, segíts!”

Egyik este Marci odabújt hozzám:

– Mama… szerinted anya boldog lesz még valaha?

Nem tudtam mit felelni neki. Csak megsimogattam a fejét és azt mondtam:

– Remélem, kisfiam. Nagyon remélem.

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon jó anya vagyok-e? Vajon helyes volt-e azt mondani Rékának, hogy ha visszamegy Gáborhoz, akkor többé ne számítson rám? Vagy csak önző voltam?

Néha úgy érzem, mintha két világ között élnék: az egyikben ott van az anyai szeretet minden ereje és fájdalma; a másikban pedig ott van az önvédelem és a saját lelki békém iránti vágyam.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet egy anya egyszerre szerető és önmagát is védő? Vagy mindig választani kell?