„Ha nem segítetek, mindent eladok, és beköltözöm az idősek otthonába!” – Egy anya kiáltása a feledés szélén

– Anya, most nem érek rá, majd jövő héten átugrok! – hallom a telefonban Zsófi hangját, miközben a háttérben gyerekzsivaj és edénycsörömpölés hallatszik. Aztán már csak a sípszó marad. Leteszem a kagylót, és a csend úgy nehezedik rám, mint egy vastag takaró. A nappaliban ülök, mellettem a férjem, Laci, aki már hónapok óta csak árnyéka önmagának. A szíve gyenge, az emlékezete is megkopott. Néha rám néz, mintha kérdezné: „Hol vannak a gyerekeink?”

A házban minden tárgy egy-egy emlék: a falon Zsófi első rajza, a polcon Gergő régi focilabdája. Mégis, mintha ezek a tárgyak is elárvultak volna. Az utóbbi években egyre ritkábban csörren meg a telefon. Ha mégis, akkor is csak sietős beszélgetések, gyors ígéretek: „Majd jövünk!”, „Most nagyon sok a munka!”, „A gyerekek betegek!”

Egyik este Laci rosszul lett. A mentőt is én hívtam ki. Gergőnek szóltam, de csak annyit mondott: „Anya, nem tudok most hazamenni, fontos tárgyalásom van.” Zsófi pedig azt írta SMS-ben: „Tarts ki, anyu! Puszi!” Aznap éjjel órákig ültem Laci ágya mellett a kórházban. Egyedül.

Másnap reggel a tükörbe néztem: mély ráncok, fáradt szemek. Hová lett az az asszony, aki valaha mindenre képes volt? Hová lett az a család, amelyért mindent feláldoztam? A szomszéd Marika néni is megjegyezte: „Drága Ilonka, ilyen világot élünk. A gyerekek csak rohannak.” De én nem akarok beletörődni ebbe.

Egy héttel később Zsófi végre átjött. Az ajtóban állt, kabátban, táskával a vállán.
– Csak fél órám van, anyu! – mondta.
– Zsófi, le kell ülnünk beszélni – kezdtem remegő hangon.
– Most tényleg nincs időm! – vágott közbe.
– De nekem sincs már időm! – csattantam fel. – Nem bírom tovább egyedül! Laci beteg, én is fáradt vagyok. Ha nem segítetek, mindent eladok, és beköltözöm az idősek otthonába!
Zsófi arca megmerevedett.
– Ezt nem gondolhatod komolyan…
– De igen! – mondtam sírva. – Nem vagyok házvezetőnő! Anya vagyok! És most már segítségre van szükségem!

Aznap este Gergő is felhívott.
– Anya, mi ez az egész? Zsófi azt mondta, fenyegetőzöl!
– Nem fenyegetőzés ez – válaszoltam halkan –, hanem kétségbeesés. Nem tudom tovább egyedül csinálni. Ha nem számíthatok rátok, akkor legalább magamról gondoskodom.
– De hát mi mindent érted csinálunk! Dolgozunk, családot tartunk el!
– És én? Én nem tartottam el titeket? Nem áldoztam fel mindent értetek?
Csend lett a vonalban.

Azóta napok teltek el. Zsófi nem jelentkezett. Gergő küldött egy üzenetet: „Majd beszélünk.” A ház még üresebbnek tűnik. Laci egyre többet alszik. Néha felriad:
– Ilonka… itthon vannak már a gyerekek?
– Nincsenek, Laci – suttogom neki.

A boltba is alig tudok lemenni. A lépcső nehéz, a szatyrok húznak lefelé. A szomszédok néha segítenek, de ők is öregek már. Egyik este Marika néni átjön teával.
– Ilonka, ne add fel! Talán csak most eszmélnek rá a gyerekeid…
De én már nem hiszek ebben.

Egyik reggel levelet írok Gergőnek és Zsófinak:
„Drága gyerekeim! Mindent értetek tettem egész életemben. Most viszont nekem van szükségem rátok. Ha nem tudtok segíteni nekem és apátoknak, kénytelen leszek eladni a házat és beköltözni egy idősek otthonába. Nem haragszom rátok – csak fáj a közönyötök.”

A levelet elküldöm postán is és e-mailben is. Napokig várok választ. Semmi.

Egyik délután csöngetnek. Zsófi áll az ajtóban két kisgyerekkel.
– Anyu… beszélhetünk?
Beengedem őket. Leülünk a konyhában.
– Sajnálom… – kezdi Zsófi könnyes szemmel. – Nem vettem észre, mennyire magadra maradtál…
A kicsik rajzolni kezdenek az asztalon.
– Nem akarom elveszíteni ezt a házat… nem akarom elveszíteni téged sem…
Megölelem Zsófit. Sírok.

Este Gergő is átjön. Zavartan áll az előszobában.
– Anya… igazad van. Elhanyagoltunk titeket. Megpróbálunk többet segíteni…
Laci felébred az ágyban:
– Itthon vagytok végre…

Aznap este először érzem úgy hónapok óta, hogy talán még nincs minden veszve.

De vajon tényleg változni fognak? Vagy csak az ijedtség hozta őket haza? Meddig bírja még egy anya szíve ezt a magányt és bizonytalanságot?

Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg csak így lehet felébreszteni a családot?