Hang a sötétben: Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott

– Marci, kivel beszélsz? – kérdeztem halkan, miközben a laptopom mögül figyeltem a kisfiamat. A nappali félhomályában csak a monitor fénye világította meg az arcát. Marci hároméves volt, és általában ilyenkor már mélyen aludt. Most azonban ott ült az ágyában, és mosolyogva integetett a babamonitornak.

– Anya, a bácsi mondta, hogy ne féljek – válaszolta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

A szívem hevesen vert. A férjem, Gábor éjszakás volt a kórházban. Egyedül voltam otthon Marcival és a kislányunkkal, Emmával. Próbáltam elhessegetni a rossz érzést, de valami nem hagyott nyugodni. Elővettem a telefonomat, és visszanéztem a babamonitor felvételét.

A képernyőn Marci ül az ágyban, majd hirtelen egy torz, mély hang szólal meg:

– Szia, Marci! Jól alszol? Ne mondd el anyának, hogy itt vagyok.

A vér is megfagyott bennem. Azonnal kikapcsoltam a monitort, és berohantam Marcihoz. Átöleltem, ő pedig csak annyit mondott:

– A bácsi azt mondta, hogy ne féljek.

Aznap éjjel nem aludtam. Folyton azon járt az agyam, hogy ki lehetett az a hang. Másnap reggel felhívtam Gábort.

– Gábor, valaki beszélt Marcival a monitoron keresztül! – mondtam remegő hangon.

– Biztosan csak rosszul hallottad – próbált nyugtatni. – Ezek a kütyük néha furcsán viselkednek.

De én tudtam, hogy nem képzelődtem. Felhívtam a rendőrséget is, de csak annyit mondtak: „Valószínűleg feltörték a készüléket.”

Aznap délután átjött anyukám, Ilona. Ő mindig mindent jobban tudott.

– Mondtam én neked, hogy ezek az okos kütyük csak bajt hoznak! Régen nem volt ilyen! – sopánkodott.

– Anya, most tényleg nem ez a lényeg! Valaki beszélt a gyerekemhez! – kiabáltam rá dühösen.

Ilona megsértődött, de végül segített leellenőrizni az összes eszközt. Kiderült: valaki tényleg feltörte a Wi-Fi-t. A szomszéd fiú, Zsolti segített új jelszót beállítani.

A következő napokban Marci egyre nyugtalanabb lett. Éjszakánként sírt, és azt mondta: „A bácsi vissza fog jönni.” Próbáltam erős maradni, de minden egyes éjszaka egyre nehezebb lett.

Egy este Gábor hazajött, és végre leültünk beszélgetni.

– Nem akarom többé használni ezeket az eszközöket – mondtam határozottan.

– De hát mindenki ezt használja! – ellenkezett Gábor. – Nem élhetünk félelemben!

– De én már félek! És Marci is! – törtek elő belőlem a könnyek.

A vita heves volt. Gábor szerint túlreagálom, én viszont úgy éreztem, senki sem érti meg az aggodalmamat. Végül abban maradtunk: minden okoseszközt kikapcsolunk éjszakára.

De ezzel nem múlt el a félelem. Egyik este Marci újra sírva ébredt:

– Anya, a bácsi azt mondta, hogy most már te is hallod őt.

Összeroppantam. Úgy éreztem, elveszítem az irányítást az életem felett. Az anyai ösztöneim azt súgták: valami nincs rendben ebben a házban.

Elkezdtem kutatni az interneten. Rengeteg magyar család járt már hasonlóan: feltörték a babamonitort vagy más okoseszközt. Az egyik fórumon egy anyuka azt írta:

„Mi is átéltük ezt. Azóta minden eszközt leválasztottunk az internetről.”

Ekkor döntöttem el: nem engedem többé, hogy bárki is ilyen közel kerüljön hozzánk technológián keresztül.

A család azonban nem értett egyet velem. Anyósom szerint túlparázom a dolgot:

– Régen is voltak veszélyek! – mondta Erzsi néni. – De nem lehet mindentől félni!

De én már nem tudtam másképp gondolkodni. Minden este bezártam az ablakokat, leellenőriztem az ajtókat, és Marcit magam mellé fektettem aludni.

Azóta eltelt fél év. Marci lassan újra mosolyog, de én sosem felejtem el azt az éjszakát. A családunk megváltozott: óvatosabbak lettünk, és jobban figyelünk egymásra.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg túlparáztam mindent? Vagy csak egy anya vagyok, aki mindent megtenne azért, hogy megvédje a gyermekeit?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hol húzzuk meg a határt technológia és biztonság között?