Harminc év házasság után: Egy idegen vallomása mindent megváltoztatott

– Maga az? – kérdezte egy remegő hang az ajtó túloldalán. Az eső dobolt a gangon, a szívem pedig a torkomban vert. Nem vártam senkit, főleg nem egy idegent, aki ilyen későn keres fel. Kinyitottam az ajtót, és ott állt egy nő – talán velem egyidős, talán fiatalabb –, vizes hajjal, vörös szemekkel.

– Bocsásson meg, hogy csak így beállítok – kezdte, miközben idegesen tördelte a kezét. – De muszáj elmondanom valamit. Gábor miatt jöttem.

A férjem nevét hallva megfagyott bennem a vér. Gábor harminc éve a társam. Együtt építettük fel ezt a lakást Zuglóban, együtt neveltük fel a két fiunkat, együtt sírtunk és nevettünk minden apró örömön és bánaton. És most itt áll előttem egy nő, aki miattam sír.

– Szeretem őt – mondta ki végül halkan. – Sajnálom. Tudom, hogy ez borzalmasan hangzik, de nem bírom tovább magamban tartani.

Nem tudtam megszólalni. Csak néztem rá, mintha valami rossz álomban lennék. Aztán hirtelen minden egyszerre tört rám: harag, félelem, zavarodottság.

– Maga… maga mióta ismeri Gábort? – kérdeztem végül.

– Négy éve – felelte lesütött szemmel. – A munkahelyén találkoztunk. Először csak beszélgettünk, aztán… valahogy több lett belőle. Nem akartam tönkretenni semmit. De már nem bírom tovább ezt a titkot.

A nappaliban ültem le vele szemben, és próbáltam összerakni a gondolataimat. Gábor mindig is sokat dolgozott, gyakran maradt bent túlórázni. Én pedig mindig elhittem neki mindent. Miért ne hittem volna? Harminc év után az ember már nem kérdőjelezi meg a másikat.

– És Gábor mit mondott magának? – kérdeztem halkan.

– Azt mondta, hogy sosem hagyna el magát – felelte könnyes szemmel. – De én már nem bírok így élni.

A nő elment, én pedig ott maradtam a csendben, ami most hirtelen fojtogatóvá vált. Az órára néztem: fél hét volt. Gábor ilyenkor szokott hazaérni. Vajon most is ugyanúgy fog rám mosolyogni? Vajon észreveszi majd rajtam a változást?

Amikor belépett az ajtón, mintha semmi sem történt volna, csak annyit mondott: – Szia, drágám! Milyen napod volt?

Nem tudtam válaszolni. Csak néztem rá, mintha először látnám őt igazán. Vajon hány titkot rejteget még előttem? Vajon hány este gondolt másra, miközben engem ölelt?

Aznap este nem szóltam semmit. Csak figyeltem őt: ahogy levetkőzik, ahogy leül vacsorázni, ahogy mesél a munkahelyi gondokról. Minden mozdulata gyanússá vált.

Másnap reggel azonban már nem bírtam tovább.

– Gábor – kezdtem remegő hangon –, beszélnünk kell.

Láttam rajta a meglepetést és az ijedtséget is.

– Mi történt? – kérdezte.

– Tegnap itt járt valaki… egy nő. Azt mondta, szerelmes beléd.

Gábor arca elsápadt. Egy pillanatig azt hittem, összeesik.

– Éva… én… – kezdte volna, de nem tudta befejezni.

– Igaz? – kérdeztem halkan.

Hosszú csend következett. Csak az óra kattogását hallottam a falon.

– Igaz – mondta végül megtörten. – De soha nem akartam bántani téged. Soha nem akartalak elhagyni.

A könnyeim maguktól indultak el. Harminc év bizalma omlott össze bennem egyetlen pillanat alatt.

– Miért? – suttogtam.

– Nem tudom… Elveszettnek éreztem magam akkoriban. Te is annyit dolgoztál, a gyerekek kirepültek… Üres lett minden körülöttem. És ő ott volt… meghallgatott…

Nem tudtam mit mondani erre. Csak ültem ott némán, miközben Gábor is sírt mellettem.

Azóta hetek teltek el. Próbáljuk helyrehozni azt, ami elromlott közöttünk, de minden nap újabb harc önmagammal és vele is. Megéri-e harminc év emlékét feladni egyetlen hiba miatt? Vagy éppen most kellene új életet kezdenem?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet még bízni valakiben ilyen árulás után? Vagy csak önmagamat csapom be, ha azt hiszem, minden ugyanúgy lehet még?