Harmincöt év után: Egy házasság vége a csendben

– Miért nem szólsz semmit, Ilona? – kérdezte Laci, miközben a temető kapujában álltunk, a kezében egy csokor hervadt krizantémmal. A szilveszteri tűzijáték hangja messziről hallatszott, de itt, a sírok között csak a hó ropogott a lábunk alatt. A gyerekeink kutyája, Bodri, idegesen húzta a pórázt, mintha érezné, hogy valami nincs rendben.

– Mit mondjak? – suttogtam. – Hogy harmincöt év után még mindig nem tudom, mit gondolsz igazán? Hogy minden ünnep ugyanaz: csend, séta a temetőbe, aztán vissza a lakásba, ahol csak a tévé beszél helyettünk?

Laci sóhajtott. – Nem kellene ennek így lennie. De valahogy… elfáradtam. Elfáradtunk.

A síroknál megálltunk. Laci letérdelt a szülei sírjához, én csak álltam mögötte. Néztem, ahogy leteszi a virágot, és halkan motyog valamit. Talán bocsánatot kért tőlük. Talán tőlem is bocsánatot kellett volna kérnie.

Visszafelé menet egyikünk sem szólt. Otthon Bodri azonnal elnyúlt a szőnyegen, mi pedig leültünk egymással szemben az étkezőasztalhoz. A pezsgő bontatlanul állt az asztalon, ahogy reggel hagytuk.

– Ilona – kezdte Laci halkan –, gondolkodtam… Nem akarom ezt tovább csinálni. Nem akarok úgy élni, mintha már rég meghaltunk volna egymás mellett.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy igaza van. Mégis fájt kimondani:

– Váljunk el?

Bólintott. – Igen. A gyerekek már felnőttek. Nekik is jobb lesz így. Nekünk is.

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, és próbáltam visszaemlékezni, mikor tűnt el belőlünk az öröm. Talán amikor Laci elvesztette a munkáját a gyárban? Vagy amikor én nyugdíjba mentem, és hirtelen túl sok időnk lett egymásra? Vagy amikor a gyerekek elköltöztek, és csak Bodri maradt nekünk?

Másnap reggel Laci már csomagolt. Nem volt veszekedés, nem volt sírás – csak csendes beletörődés. A gyerekeinket felhívtuk: „Apátok elköltözik.” Először azt hitték, viccelünk. Aztán jöttek a kérdések:

– Miért most?
– Történt valami?
– Anyu, ugye jól vagy?

Nem tudtam válaszolni. Hogy mondjam el nekik, hogy egyszerűen elfogytunk egymás mellett? Hogy nem történt semmi látványos – csak az évek alatt lassan minden megváltozott?

A barátnőm, Marika átjött délután.

– Ilona, te tényleg ezt akarod? Hatvan felett újrakezdeni?

– Nem akarom – mondtam –, de már nem tudom tovább csinálni.

Marika bólogatott. – Tudod, az én férjem is egyre furcsább lett nyugdíj után. Mintha elvesztette volna önmagát.

– Talán mi is – sóhajtottam.

A következő hetekben minden megváltozott. Laci elköltözött egy albérletbe Zuglóban. A lakás üres lett nélküle – még Bodri is kereste esténként az ajtónál. A gyerekeink felváltva hívtak: „Anyu, biztos jól vagy?” Próbáltam erősnek mutatkozni.

A boltban az eladónő megkérdezte:

– Hogy van a férje?

– Elköltözött – mondtam halkan.

Sajnálkozva nézett rám. Mintha valami szégyen lenne hatvan felett válni.

A legnehezebb az volt, amikor egyedül ültem le reggelizni. Az asztal túl nagy lett nekem egyedül. Hiányzott Laci morgolódása, ahogy a kávét kevergette. Hiányzott még a csendje is.

Egy este átjött a lányom, Zsuzsa.

– Anya, nem haragszom rátok. Csak félek… Mi lesz veled?

Megöleltem.

– Nem tudom, kicsim. De talán most először magamért élhetek.

Elkezdtem sétálni esténként Bodrival. Megismertem a környékbeli kutyásokat – Erzsi nénit, aki mindig panaszkodik az unokáira; Jánost, aki özvegy és minden este ugyanabban a kabátban sétál; és Andrist, aki mindig hoz Bodrinak egy falatot.

Lassan rájöttem: nem vagyok egyedül. Sokan vagyunk így – házasság után, csalódásokkal és új reményekkel.

Egyik este Laci felhívott.

– Jól vagy? – kérdezte halkan.

– Igen – válaszoltam –, most már igen.

Csend lett a vonalban.

– Sajnálom – mondta végül.

– Én is – feleltem –, de talán így kellett lennie.

Most itt ülök az ablakban, nézem a hóesést és azon gondolkodom: vajon tényleg vége mindennek hatvan felett? Vagy most kezdődik igazán az élet?

Ti mit gondoltok? Lehet újrakezdeni ennyi idősen? Vagy csak megtanulunk együtt élni a magánnyal?