Három hónap csend: Egy nyaralás ára – avagy hogyan haragítottuk magunkra anyósomat

– Szerinted most is néz minket az ablakból? – kérdeztem Róberttől, miközben a kulcsot forgattam a zárban. Az anyósom lakása alatt parkoltunk le, és már három hónapja nem szólt hozzánk egy szót sem. A csendje nehezebb volt, mint bármilyen kiabálás.

Róbert csak vállat vont. – Biztosan. De most már mindegy, Zsuzsa. Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert végre magunkra költöttünk egy kis pénzt.

Azt hiszem, akkor kezdődött minden, amikor Éva – az anyósom – megint előállt a felújítási tervével. Nála ez olyan, mint másnál a tavaszi nagytakarítás: minden ötödik évben új konyhabútor, új csempe, új tapéta. A lakás szinte ragyogott, de Éva szerint „az embernek jár az újdonság”. Csakhogy a pénzét inkább ruhákra, wellness hétvégékre és új telefonokra költötte. A felújításra mindig mi voltunk a „tartalék”.

– Tudjátok, most már tényleg nem lehet halogatni – mondta egy vasárnapi ebédnél. – A fürdőszoba borzalmas állapotban van! És hát… nem akarom mondani, de ti is használjátok néha.

Róbert akkor még csak mosolygott. – Anya, tavaly cseréltetted ki a kádat.

– Az más! Most a csempék repedeznek! – vágta rá Éva.

Én csak ültem ott, a villámat forgatva a krumplipürében. Már hónapok óta terveztük azt a balatoni nyaralást. Mindketten kiégtünk a munkában, és úgy éreztük, ha most nem lépünk ki ebből a mókuskerékből, soha nem lesz rá lehetőségünk.

– Mi idén nem tudunk beszállni – mondtam halkan. – Szeretnénk elutazni egy hétre.

Éva arca megfagyott. A villája megállt a levegőben.

– Nyaralni? Most? Amikor nekem segítségre van szükségem?

A következő hetekben Éva minden családi eseményen csak futólag köszönt ránk. A telefonhívásainkra nem válaszolt. A húgaim kérdezgették: „Mi történt köztetek?” De én csak annyit mondtam: „Semmi különös.”

A nyaralás csodálatos volt. Balatonfüreden sétáltunk esténként, hajókáztunk, és végre beszélgettünk egymással – nem csak arról, hogy mennyi pénz van még hó végéig. De amikor hazajöttünk, újra ott volt a csend. Éva nem hívott fel minket, nem jött át vasárnap ebédre. A szomszédok is furcsán néztek ránk.

Egyik este Róbert leült mellém a kanapéra.

– Szerinted tényleg önzők voltunk? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – sóhajtottam. – De néha úgy érzem, mintha mindig csak adni kellene… És amikor végre magunkra gondolunk, akkor bűntudatot kellene éreznünk?

A következő hétvégén elmentünk Évához. Kopogtattunk az ajtaján. Sokáig nem nyitott ajtót, de végül beengedett minket.

– Mit akartok? – kérdezte ridegen.

– Anya… beszélni szeretnénk veled – kezdte Róbert.

Éva leült a fotelbe, karba font kézzel nézett ránk.

– Tudjátok ti egyáltalán, mennyit jelent nekem ez a lakás? Az apátokkal együtt vettük meg! Minden évben próbálom szebbé tenni… És ti most inkább magatokra költitek azt a pénzt!

– Anya, mi is fáradtak vagyunk – mondta Róbert halkan. – Szükségünk volt egy kis pihenésre.

Éva szeme könnyes lett, de nem engedett.

– Nekem sosem volt ilyen lehetőségem! Mindig csak dolgoztam értetek! És most… most egyedül vagyok ebben is.

A szavak fájtak. Éreztem a bűntudatot, de valahol mélyen dühös is voltam. Miért kellene mindig mindent feladni másokért? Miért nem lehet egyszer magunkra gondolni?

Azóta sem oldódott meg semmi. Éva továbbra is kerüli a társaságunkat. A családi ebédek kínosak lettek; mindenki kerülgeti a témát. Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat, akiknek nincsenek ilyen elvárásaik otthonról.

De vajon tényleg önzők vagyunk? Vagy csak végre kiálltunk magunkért? Meddig kell megfelelni mások elvárásainak ahhoz, hogy ne veszítsük el önmagunkat?